Utcafront

Ez a végzős egyetemisták számára kellemetlen, mert a gyakorlatszerzés legfőbb időszakában válik ingataggá helyzetük - és e pillanatban rögtön igazat is adunk nekik. De ilyenkor a következő pillanatban szűkebb környezetén körbetekintve mégis irigykedni kezd az ember, ugyanis a hír másik olvasata úgy szól, hogy eddig tehát létezett számunkra ilyen törvényi védelem. Tervezett kiiktatása pedig nagyvárosok utcáira löki a több tízezer fiatalt - ők pontosan tudják, miért vállalják az ügy kapcsán akár a gumibotozást, netán a letartóztatást is. Franciaország alig fél éve élt át egy hasonló krízist: akkor a főként bevándorlók lakta kerületekben tört ki egyfajta éhséglázadás, jócskán megtöltve mindenféle nemzetiségi ellentéttel, némi idegengyűlölettel. A megmozdulásnak halottja volt, eredménye nem - némi segélyosztás után minden úgy maradt, mint ahogy addig volt.
Tüntetés sokféle létezik. Van, hogy egy szál ember kuporodik le valamely közhivatal elé, táblán sorolja sérelmeit; akad olyan, amikor a környezetvédők fához láncolják magukat; és persze előfordulnak hatalmas gyűlések is, netán több százezer (millió?) résztvevővel. Mostanság nálunk az utóbbi változatról esik gyakran szó: a választásokra készülő két nagy politikai erő csak hosszas huzakodás után tudta elkerülni egymást a fővárosban - az egyik végül engedett és másik napra tette megmozdulását. A vita kezdetétől azon töröm a fejem, vajon miért is szeretik olyan nagyon e gyűléseket a pártok? Miért fontos, hogy az utca megteljen lelkes tömegekkel? Aki ugyanis oda elmegy, az zömében már úgyis döntött, hova teszi az ikszet a nevezetes napon (hiszen azért tett eleget a hívásnak is), aki meg nem, az megy a másikéra vagy éppen sehova, de úgy általában mindenki majd a szavazófülke magányában húzza be a jelet, oda, ahova akarja.
A meggyőzésben ritkán játszik nagy szerepet egy ilyen megmozdulás, a "médiázás" korában az ügyesen kezelt tévé, rádió, a nyomtatott sajtó hatékonyabban éri el a szavazópolgárt - ugyanakkor mégis megtelnek a fórumok nézőterei, és valóban tömeges a tömeggyűlés. Vajon miért? Ilyen fontos az egy közösségbe tartozás látványos kifejezése, vagy fő szempont inkább az "erőfelmutatás"? Vagy egyszerre mind a kettő?
Talán nem is ez a lényeg. Ám, miközben e sorokat írom, az összes esti híradás arról szól, hogy hol, mikor melyik párté lesz a pesti utca. Ahol soha annyi plakát nem volt még jobb jövőt ígérő politikusok arcképével, mint most. Ahol a híveknek szinte már puszta megjelenésükkel hitet kell tenniük ezen vagy azon az oldalon, s ahol olyan szónoklatok hangzanak el, amelyek mögül csak nagy üggyel-bajjal lehet kihámozni, milyen képet is ölthet valójában a nekünk jósolt jövő. Ahol nincs szükség józan érvekre, megfontolásra, mert ott csak a jelszavak élnek meg, a tömeg előtt higgadtan érvelni csaknem fölösleges próbálkozás.
Ebből a szempontból a párizsi utcafront könnyen áttekinthető terep: valakik valamit nagyon nem akarnak, ezért összegyűlnek ott, nekimennek rendőrnek, sztrájkot szerveznek, a főszereplők részint egyezkednek a hatalommal, részint benzines palackokat hajigálnak. Ide tényleg elég a jelszó. Nálunk azonban más a helyzet. Itt az utca, a sok ember inkább eszköz, mint valóságos szereplő - a darab igazi sikere pedig azon múlik, kinek van több voksa.
Az utcai politizáláshoz mindenkinek joga van. De az érdemi vita - parlamentben, önkormányzatokban, civil szervezetekben - eközben mintha egyre kevésbé lenne fontos. Marad a "jelszó-demokrácia", az "aktivizált tömegnek" küldött egyszerű üzenetek sora. Pedig ennél bizonyosabban bonyolultabb ez az ország, ez az élet.