Tudásalap

Tavaly például az ország adóforintjaiból több mint százmillió arra ment el, hogy az illetékesek felismerjék, elektronikus és egyéb tömegtájékoztatással teli világunkban titok csak akkor van, ha azt egy szál ember ismeri. Ám egy bizottság előtt elfogadott tételsor nem sorolható ide, így hát egyetlen tag feltételezhető "árulása" után egy nappal a tételek már kint voltak az utcán, vagyis, aki nagyon akarta, akár egyetlen gombnyomással letölthette számítógépére, telefonjára. Ne legyen illúziónk: ez egy mai érettségiző számára rutinfeladat. Aki erre nem képes, az ma már talán oklevelet sem érdemel. Most a telefonokat külön asztalra kellett tenniük az érettségizőknek, s akadt iskola, ahol az egyéb információs berendezések jeleinek észlelésére külön berendezést telepítettek. Merthogy a mai gimnazista előtt ott a könnyen, egy gombnyomásra elérhető tudásvilág - s ez tulajdonképpen jó. A nyomtatott tudás félistene, a hatszáz évvel ezelőtt élt Gutenberget a maga könyveivel meg nyomtatási technikáival akár letűnt idő avítt képviselőjének is tarthatnánk, de talán mégsem kéne így gondolkodnunk.
Mert mindezek mögött meghúzódik egy aggasztó jelenség. Mintha gyerekeinknek ma már levethető teher lenne a tanulás. Persze puskáztunk mi is rendesen, de abban volt legalább komoly fizikai - ha úgy tetszik, aktív ismeretszerzési - tevékenység is, vagyis azt a bizonyos segédanyagot nekünk magunknak kellett legyártanunk. Könyvből, füzetből, példatárból szedtük össze a rafináltan kimódolt eszközökre rögzített kötelező minimumot, amit talán ezek után részben már meg is tanultunk - és teljesítettük a vizsgát. Mára megváltozott a világ.
Komoly helyen tanuló nagyobbik lányommal sehogy nem tudtunk közös nevezőre jutni, hogy egy osztályelőadáshoz lexikonra, saját, lapozgatós tájékozódásra vagy a népszerű internetes keresőprogram használatára van-e szükség. Ha nagyon magamba nézek, és némiképp figyelembe veszem azt az irdatlan tudásanyagot, amit egy mai kisgimnazistának muszáj felmutatnia, neki kell igazat adnom. Mégis bizonytalan vagyok.
Egy februári felmérés szerint ezer végzős középiskolás harmada nem tudja pontosan idézni a Himnusz első versszakát, fele pedig a Szózatét. A fennmaradók zöme - gondolom - rákeres majd a pontos szövegekre valamilyen internetes csatornán, ha bármiért szüksége volna rá, a többi meg egyszerűen jól felelt a tárgyból. Viszont ez a felelés (a megfelelés!) sokszor csak egyszerű bebiflázandó lecke csupán, amit a szorgalmas teljesít, a hanyag meg hanyagol.
Ballagáson, nagy hírű dél-alföldi középiskolában jártam a minap. Ezer wattal szólt a Szózat, de a láthatóan unatkozó ünnepelteknek eszükbe sem jutott belefolyni a dallamba. A szülők barátságosan trécseltek egymás között, a tanárok pedig közben széthordták virágaikat. Ott, akkor, ez volt a nemzeti tudás- és viselkedési minimum.
Aggódom. Ezek a gyerekek, félig felnőttek - legalábbis elvileg - a mi öregkorunk fenntartói lesznek ők. Ők a sokat emlegetett jövő. Nekik is születnek majd gyerekeik, s ha így halad tovább a világ, addigra a "mindentudás" egy karórában elfér majd. Talán az a mai oktatási reformtervezet is, amelynek alapján mintha kissé háttérbe szorulna a tényleges ismeret, s helyette az úgynevezett megoldóképesség válna főszereplővé. Merthogy az információ a zsebünkben, csak használnunk kell. Csupa kis menedzser, "rákeresek arra, kattintok erre" ifjú. És iskolarendszerünk pontosan ebbe az irányba halad - ha a lányom nem akar a többiektől leszakadni, igenis alkalmazkodnia kell. Tartani a ritmust. Ebben biztosan igaza van.
Szerintem viszont egy kulturált embernek igenis "fejből" kell tudnia jó néhány alapvető dolgot. Magyarnak például a Himnuszt és a Szózatot, vagy, uram bocsá', európaiként a szorzótáblát. (Na jó, ezeket a lányom és osztálytársai tudják.) Jöhet olyan világ, amelyben minderre nem lesz szükség. De nem hiszem, hogy az jó lehet. Sem magyarként, sem világpolgárként. Az ember nem tud mindent. De tanulnia muszáj.