Hogy az úgynevezett nagypolitika mikor ér el a (szintén úgynevezett) kisemberhez, azt onnan lehet tudni, amikor a nonstop boltos Margitka azt kérdezi a tájékozottnak hitt cikkírótól: "Akkor most én is árulhatok Algopyrint?" Cikkíró - aki döbbenten tapasztalja, hogy nevezett boltban éppen a parlamenti közvetítést nézik a minitévén - hirtelen igent vág rá, de gyorsan visszakozik, mert hülyeséget beszélt: nem, azt nem. Sok egyebet sem. Pontosan azt nem, amit általában minden háztartásban tartanak.
Ide most reklámozott gyógyszerneveket kellene írni, de azt nem tehetjük, maradjunk tehát annyiban, hogy éppen ezek azok, amiket ma bármelyik patikában szabadon, bármikor, bármilyen mennyiségben beszerezhetünk. Forgalmazásuk korlátozásának oka egy jogszabályba foglalt hatóanyag-tartalmi mutató, az úgynevezett OTC, amiről persze igazából semmit sem tudunk. A lényeg az, hogy már megint egy olyan, elvileg felszabadító és egyben korlátozó intézkedést fogadott el az éppen aktuális hatalom, amely sem fel nem szabadít, sem nem korlátoz igazán.
Majdnem elfelejtettem, mindez bizonyos költségvetési és reformelképzelések kapcsán vetődött fel. Mármint az Algopyrin és társai. A lényeg nagyon egyszerű: lehet majd az úgynevezett vény nélküli gyógyszereket máshol is megvenni, mint a délután bezáró patikákban. Ez hatalmas üzlet. Idézzük csak a tudósítást: "A gyártók szerint a teljes hazai OTC-forgalom jelenleg éves szinten, termelői áron 65 milliárd forint, és a korlátozások nyomán csupán ennek a negyede mehetne - elvben - a patikákon kívülre. Valójában persze ennél is kevesebb: a patikák azért bőven tarthatnak meg a szerek forgalmából, így a kereskedőknek összesen 2-3 milliárdos piac juthat."
Talán tartunk is az újfajta gyógyszerárusítástól. Az Algopyrint persze ismerjük: kicsit megizzaszt, kicsit rossz ízű, de eddig eszünkbe sem jutott, miért is nem vehetjük meg máshol, mint a patikában. Ahogy nagyon sok egyebet sem gondolunk végig.
Például azt, hogy miért ahhoz és csakis ahhoz a hatezer-valahányszáz közjegyzőhöz mehetünk - nem kevés pénzért -, ha valami ügyünket tutira el akarjuk intézni; vagy hogy egy kistelepülési önkormányzatnak miért kell bizonyos praxisjogi okok miatt hónapokon át alkudozni az egyébként magánzsebre is jól kereső orvossal az alkalmazás feltételein. Magyarországon ma van néhány olyan szakma vagy inkább afféle hitbizomány, amelynek birtokosa szinte mindent elér. A patikusok például azt, hogy az a bizonyos OTC ennyibe vagy annyiba kerüljön, s ezt rendelet írja elő, és most már mosolyogva várják a közeljövőt, mert tudják, bébitápszerből úgysem tud annyit eladni a szomszéd kisboltos, hogy őket helyzetükben megrengethetné.
Népszavazási kezdeményezés lóg a fejünk felett a vizitdíjról, miközben mindenki tudja, hogy egyes "térítésmentes" gyógyszerek felírása milyen, nagyon is konkrét, adómentesen a zsebbe tett összegbe kerül, s hogy legalább egy ötszázast még a legkisebb faluban is "illik" az orvosnak adni, ha baj esetén kijön bennünket megvizsgálni, vagy hogy a rendőrt szolgálat után ingyen itatja a falusi kocsmáros. Már nagyon hosszú ideje a kis hazugságok és a nagy politikai lózungok kevert levegőjében élünk. Hogy ez mikor kezdődött, nem tudni. A mikszáthi "sógor-koma" időkben? A kijárós-elvtársazós szocializmusban? Vagy már a harács visszaperkálását (bizony innen mind a két, ma is oly sokszor használt szavunk!), tehát az adó "eltüntetését" természetesnek tartó török hódoltsági korban?
Tulajdonképpen mindegy. A helyzet az, hogy a sokat emlegetett, nagy ívű reformok évtizedek óta azért zsugorodnak elenyésző semmiséggé, mert aki teheti, az védi a maga területét. Aki meg nem, az csak él, kiszolgáltatva a körülményeknek, az árváltozásoknak, mindennek. Ők vannak többen, mégis így van.