Önként választotta szolgálatát

Másfél éve találkoztunk először. Rekkenő nyárutó volt, vasárnap délelőtt. Valahol a jármi határban bóklásztam dinnyetermesztőket keresgélve, mikor a végtelen hosszú földút végén feltűnt egy csapat ember. Sokan voltak. És fegyelmezettek. Gyorsan haladtak. Ha egy-egy öreg lemaradt, ketten-hárman is körbevették. S ha nehezen boldogultak, egy barna, borostás, tornatanár kinézetű fiatal férfi is meg-megjelent mellettük. Szelíden, halkan beszélt, és hamarosan újból összezárt a csapat. Vitték tovább a nehéz zászlókat, a keresztet.
Kárpátaljai búcsúsok voltak, Máriapócsra gyalogoltak. Második napja voltak már úton. De volt, aki négy nappal korábban indult, hogy a határnál, Beregsuránynál csatlakozhasson a processzióhoz. A barna, borostás képű férfi vezette őket: Orosz István, a dédai görög katolikus pap.
Egy darabig velük tartottam. Most már bánom, hogy Hodásznál elbúcsúztam tőlük. Ha kitartóbb vagyok, a következő falunál, Nyírderzsnél alighanem megható jelenetnek lettem volna tanúja. A derzsi harangok Orosz Istvánt köszöntötték. Köszöntötték persze a processzió minden tagját, de őt egy kicsit másképp, talán még nagyobb szeretettel. Orosz István ugyanis itt nőtt fel, e harangok közelében. Édesapja volt a görög pap Derzsen, s a fia, ha megkérdik tőle, "Maga hová való, tisztelendő úr?", ma is azt feleli: "Szabolcsba, Nyírderzsbe."
De akkor mit keres Ukrajnában, Kárpátalján!?
- Nincs ember, akinek ne ez volna az első kérdése - csóválja fejét elnézően, már Beregdédán, másfél évvel később.
Tél van, de a nap úgy süt, mintha húsvétra készülne. De az emberek kedvén ez mit sem látszik. Ballagunk át a parókiáról a templomba, vidáman köszönnek ránk. Ki így, ki úgy. Van, aki "Jó napot, tisztelendő úr!"-ral, van, aki csak egyszerűen "Szervusz, István!"-t mond. Az egyik öreg ház falát tatarozzák, a gazdának meg a kőművesnek már igen jó a kedve. Borosüveggel a kezükben kiáltanak ki a kertből.
- Megkínálnánk, tisztelendő úr, de tudjuk, hogy dolga van!
Három éve szolgál Dédán, de Kárpátalján már tizenhat éve.
Tiszaújhelyen a szovjet időkben nem volt, csak ortodox pap. Okos, ukrán pópa volt, jó szívvel fogadta utódját, Orosz Istvánt, aki szokatlan körülmények között került Kárpátaljára.
Pedig egyszerűen indult minden, kicsi korában is papnak készült. Négy testvére van, ő a negyedik, és erdésznek készülő bátyjával szeretett játszani a legjobban. A báty volt persze a főnök. Fapuskát vett a kezébe, s hívta az öccsét vadászni.
- "Én meglövöm, te meg eltemeted!" Ezzel a nem éppen keresztényi gondolattal biztatott, mikor húzódoztam - meséli nevetve a tisztelendő. - Belőle erdész lett, belőlem meg lelkész. Pannonhalmán érettségiztem. Kezdetben szenvedtem, mint a kutya, mert nagyon messze volt a szülői háztól. De ott tanult a két bátyám is, így aztán, ha nehezen is, de megszoktam, később pedig megszerettem a helyet. Mire benőtt a fejem lágya, nem volt kétséges, hogy a nyíregyházi görög katolikus hittudományi főiskolára jelentkezem.
Felvették, el is végzett négy évet, de akkor jött a szerelem, a házasság... És jött a miskolci likőrgyár raktárnoki állása. Nem lett belőle pap. Ám a rendszerváltással érkeztek a hírek Kárpátaljáról: ébredeznek a görög katolikusok, de nincs senkijük, semmijük. És jött a meghívás az ungvári püspökségről, ott szívesen fogadnák. Jelentkezett a püspöknél, Ortutay Elemérnél, aki évtizedeken át egymaga volt a föld alatti kárpátaljai szeminárium.
Az ő ebédlőjében szentelte pappá Szemedi János püspök Orosz Istvánt. Aztán elfoglalhatta a tiszaújhelyi szolgálatát. Előbb a régi, romos parókiába, majd a helyiek által épített újba költözött feleségével.
- Gyönyörű tizenhárom évet töltöttem Újhelyen meg Batáron, de három éve áthelyeztek ide, Dédára - állunk meg a templom előtt. - Mit tagadjam, sajnáltuk nagyon Tiszaújhelyet. Ott születtek a gyerekeink, és rengeteg jó barátot kellett odahagynunk, akikkel egyébként ma is összejárunk rendszeresen focizni. Most azonban már Beregdéda-Mezőhomok az otthonunk. A legtöbb misén két-háromszázan is részt vesznek, és egyre több a fiatal.
A templom egyébként nem öreg, a XIX. század derekáról való, és igen szépen rendben tartott. De a szentély fala csúnyán megrepedezett, és másutt is látni repedéseket. A pár nappal ezelőtti kárpátaljai földrengés nyomai.
Orosz István épp gyóntatott azon a reggelen. Egy nem szorgosan templomba járó, de évente azért egyszer meggyónó, s, mint kiderült, jó humorú fiatalembert. Ültek a gyóntatószékben, a tisztelendő hallgatta a legényt, amikor mit lát...? Mintha megmozdultak volna a falak. De már repedtek is, hullt a vakolat!
Hamar vége lett persze a gyónásnak. De az ijedelem elmúltával a fiatalember csak nem tudta megállni szó nélkül: - Hát még ha elmondom minden bűnömet, tisztelendő úr!
A tisztelendő úr meg az öt gyermeke egyébként magyar állampolgár, a családi pótlékból meg az itteni papi fizetésből élnek - ez  hatszázötven griveny, nagyjából 28 ezer forint. Igaz, nem kell fizetnie a fűtést meg a vezetékes telefont. És krumpliért, zöldségért, tejért se kell pénzt kiadniuk, ellátják őket a hívek.
Nyomós érv - de egészen biztosan nemcsak ez tartja őket már több mint másfél évtizede Kárpátalján.