Farkaskaland

Véres legendákat mesélnek a vadászok a bácskai farkasokról. Hajdanán, amikor a tél még tél volt, a csikorgó fagy elől délebbre húzódtak az ordasok, s ha eljött a jó idő és már mindenhol tombolt a hőség, országhatárt nem ismerve cikáztak ide-oda, ott táboroztak le, ahol több zsákmányt találtak. Bandi bácsi rajongott értük. Képes volt órákon át figyelni a mozgásukat. Persze nem volt ez a rajongás minden érdek nélküli, arról álmodozott, hogy egyszer majd nemes küzdelemben leterít egy farkast.
A német vendégeket mindenki a tenyerén hordozta a déli körzetben, jöttek is menetrendszerűen, és feltöltötték valutával a vadásztársaság üresen tátongó kasszáját. Bandi bácsi kísérgette a kuncsaftokat. Egyik alkalommal Wolf úrral (nomen est omen!) indult a terepre. A tisztáson megpillantotta álmai vadállatát.
- Mondja csak, Wolf úr, nem akar farkast lőni? - kérdezte a németet.
- Dehogyisnem!
- Akkor tessék felkészülni, itt ül velünk szemben.
És valóban ott ült, Bandi bácsi nem viccelt. A farkas ötvenméternyire lehetett tőlük. A német vadász kezébe vette a puskát. Célozni kezdett, kereste, kereste a négylábút, de nem találta. Egyre idegesebb lett, aztán hirtelen megmozdult a farkas, meghúzta a ravaszt, de a golyó egész más irányba röpült. Wolf úr szégyenkezve vallotta be, hogy színvak, halvány gőze sem volt, merre lehet a szerencsétlen áldozatjelölt. Némileg mentségére szolgált, hogy az ordas szürke bundája egybeolvadt a fagyott avar színével.
Bandi bácsi minden gondolata a farkas körül mozgott. Nappal járta a határt, hátha összetalálkozik vele, éjjel szinte csak róla álmodott. Órákig képes volt a magaslesen strázsálni, majd megvette az isten hidege, vacogott a foga. Hanem amikor a véletlen megint elé terelte a farkast, nem számított semmilyen fagy, azonnal akcióba lépett. Gondolta, golyóval lövi meg, csakhogy nem sült el a puskája. Csuda tudja, miért, télen gyakran történt hasonló, talán a dermesztő hideg miatt vacakolt a puskacső. De különben sem járt volna sikerrel, mert ahogy az állat meghallotta a fegyver kattanását, futásnak eredt. Nem is látta jó ideig.
Az öreg vadászt megbízták a délen elszaporodott vaddisznócsorda megritkításával. Kimerítő munka volt, pihenőket kellett közbeiktatni. Ráterítette a kabátját egy farakásra, arra helyezte a puskát. Szemével végigpásztázta a környéket, már csak rutinból is. És mit láttak szemei? Hát farkast!... Huszonöt méter sem volt köztük. Nyakas ember lévén megint golyóval akarta meglőni, hogy a sörét ne lyuggassa ki a bundáját. Igen ám, de a fegyvere megint csütörtököt mondott. A farkas meg elfutott: Isten veled, cimbora, bottal ütheted a nyomomat. Bandi bácsi rohant utána, át a homokbuckákon. Kifulladt, zihált, reszketett. Egyszer csak a szélső fa mögül kidugta a fejét az ordas. Azonnal meghúzta a ravaszt. Végre elsült a puska, de nem volt benne biztos, hogy eltalálta.
- Istenem, megint kicsúszott a kezeim közül - morgolódott az öreg.
Bánatosan kereste a rálövés helyét. Lassan lépkedett, útközben felfedezett egy vérfoltot, aztán egy másikat, majd egyre többet. Egy kitépett tüdődarabka is az útjába került.
- Meglőttem a farkast! - kiabálta, ahogy csak a torkán kifért. Ekkor már biztos volt a sikerében.
Százötven méteren át követte a nyomot. Amíg volt erő az állatban, vonszolta magát tovább. Aztán nekidőlhetett egy fának, erre következtetett a fatörzsön végigfolyt vérből. Tényleg az utolsó csöpp véréig menekült. A tetem előtte feküdt a földön. Gyönyörű feje volt. Bandi bácsi megsimogatta.
- Az enyém vagy...
Ez volt a legkedvesebb vadászkalandja, igazi farkaskaland. A trófea a vadászház falára került. Amikor az öreg nyugdíjba ment, neki ajándékozták. Immár elválaszthatatlanok.