Jézus kacsintása

Sárika bácsi kiront a műhelyből, és azt kiabálja, hogy Krisztus föltámadott, most már biztos! Nézem az öreget, német bálás ruha van rajta, a maradék, amit nem vittek el a turkából, és vagy elégetik, vagy Sárika bácsi elhordja. Kiront az öreg a műhelyből, barna, makkos cipő, sárgakockás nadrág, vékonyított, hajszálcsíkos zakó, barna, elöl lyukas szövetkalap, és azt rikoltozza, hogy Jézus Krisztus él.
Bólogatok, hogy igen, húsvét van, és ahogy tanultuk, a Jézuska harmadnapra föltámadott. Sárika bácsi a szavamba vág, hogy igen, ministrált ő is, és diskurált eleget a diakónussal, és akkoriban mégsem, a lelke legmélyén, ahol a féltékenység és a fájdalom lakik, ott igazából nem tudott hinni. Nem foghatta föl, hogy volna odafönn egy Isten, aki úgy adta vissza, amit korábban elvett, hogy föláldozta érte a fiát. Ezt ő nem bírta megemészteni. Egészen mostanáig. Ám ettől a pillanattól kezdve őszintén hisz, mert a satuval odaszorította kicsikét a hüvelykujját, amitől elébb csillagokat látott, de ahogy tisztult a kép, rákacsintott a fali feszületről az aranyozott Krisztus. A Jézuska őrá. És ő meg vissza. Ennél nagyobb boldogság még nem érte az életben! Mert ő eddig úgy hitte, rá az Istennek nincsen gondja. Mert ha volna, nem marasztalta volna négy év hadifogságra a Don-kanyar után, négy esztendő szovjet vendégszeretet, az után a pokol is csak uniós játszótér, fapaddal és kishintával.
Továbbá nem járt volna éppen akkor a Hősök terén, mikor dőlt a szobor, hogy éppen akkor ért föl az aluljáróból, mikor a csizmaszárnál elfűrészelt Sztálin elvtárs végre méltóztatott orra bukni. Órák óta cibálták, és éppen akkor bucskázott el, mikor ő fölért, és így rákerült egy párizsi riporter fotográfiájára. A bizonyítékra. És abba a tornaterembe sem neki kellett volna az ablakon át beugornia, hanem mondjuk a Bereményi Pistának, mert ha nem ugrik be a terembe, bizonyosan nem viszik el Recskre, de így kénytelen volt azt mondani a brigádvezető elvtársnak, hogy ő itt nem dolgozik tovább, pedig az elvtársról mindenki tudta, spicli. Ő is, de a tornaterem bokáig volt szent ereklyékkel, és éppen egy Szűz Márián landolt, amit azóta sem tud, hogy megbocsátották-e már neki odafönt, pedig ő nem tehetett róla, sőt, hazafelé leszedte a táblát, lefeszítette a templomról, mert az volt rá kiírva, hogy "Isten hiány miatt zárva", és ő letépte, mert tudta, neki már úgy is mindegy, viszik. Egyszóval eddig ő nem tapasztalta az isteni gondviselés erejét. Ez volt az első jel. Hogy az arannyal futatott műanyag Jézuska kacsintott egyet. Az a Jézuska, amit akkor kaptak, mikor összekötötték az életüket a Sárikával. A nászajándék Jézuska.
Bólogatok, nézem Sárika bácsit, hogy mennyire lelkes, csillog a szeme, akár egy szerelmes kamasznak, és azt kérdezem, hogy elmenjük-e templomba, végül is, ennél egyértelműbb jelet nem lehet kapni, lángos csillag már mégsem állhat felettünk. Sárika bácsi egyetért, hogy igen, mert most arra is rájött, belátta, hogy éppen fordítva volt, egész rongyos életében visszáján voltak a dolgok, mint ő hitte, nagyon is gondoskodott róla az Úristen, mert ő nem maradt ott, hazajött, kétszer sétált haza a Don mellől, egyszer miután szétverték a hadtestet, de akkor Szentesen, nyolc kilométerre a házától  elfogták a későbbi barátivá lett vörösök, másodszorra meg a fogság után, és igaz, letartóztatták 56 után is, pedig ő még hős sem mert lenni, csak állt, mint aki maga meredt szoborrá az eldőlt szobrot látva, de onnan is kiszabadult, és veséje is van, igaz, gyönge, de annak a pálinka az oka. És arról már igazán nem szól semmit, hogy Recskről is hazatért. És nem is tudja, hogy nem értette meg eddig, hogy ez kész csoda! Két táborból már nem szokás visszajönni, illik becsülettel beledögleni, de őt védte a Jézuska, atyailag, és semmit sem várt cserébe, hála a magasságosnak, mert nem is kapott, egy soványka köszönömöt se, sőt csak rossz szót és átkokat, mert ő mit sem tudott a bizalomról egészen mostanáig, az első igazi húsvétig, mikor őbenne Krisztus valójában föltámadott.