Afganisztáni levelek

Megyek anyámhoz, mondja rosszkedvűen a feleségének. Minden szombat így történik, az asszony minden péntek délután süt. Hol édeset, hol sósat, mikor mit kér. Reggelre összepakolva a kosár. A zöldségesnél válogatott hét piros Jonatán ("Csak Jonatánt hozz, mást meg nem eszek!"), a hozzávaló mézesmackó. Az öregasszony mézzel keveri az almát, amióta az orvos állítólag eltiltotta a csokoládétól. De előfordul, hogy azt kéri, hozz egy Mercit, fiam. Megkínálnám a barátnőket. Kívánósak lettünk, így, nevetve az anyja. Ha kér, nevet.
Négyen a nagy, hallszerű szobában. A férfi néha kényszerűségből bemegy, de örül, ha nem kötelező. A szag. Az öregasszonyok dohányfüsttel keveredő szaga egész héten az orrában marad. Mind a négy öregasszony füstöl, mint a gyárkémény. A szobában is. Ágyban is. Betegen is. Ezért laknak ők négyen együtt.
A kosárban, mindig kosárba csomagol, az almák nehogy sérüljenek, benne négy doboz a hétre, napi fél doboz és egy "kis kínálás". És a zserbó. Pénteken az asszony zserbót sütött. A férfit gyötri a tavaly téli zserbó emléke. Éppen a karácsonyt szerette volna megbeszélni, szerzett kocsit, ünnepekre hazaviszi. De nem beszélték meg. Anyja felháborodott, rikácsoló hangját hallja tavaly télről: "Marinak százszor megmondtam, hogy idei dióból nem lehet ehető zserbót sütni, és százszor kértem, hogy vágja körbe rendesen, mert nem fogok szégyenkezni a süteményszélek miatt a barátnőim előtt!" A férfi nem szólt, összecsomagolta. Napokig ette a munkahelyén, nem merte elmondani a feleségének.
A közös karácsony elmaradt. Azzal, hogy nem ment az anyjáért, a feleségét bántotta meg. Hogy tehetsz ilyet? Bolond egy kicsit, de anyád, és mindent előkészítettem. Nem válaszolt. Az üzeneteket sem adta át, amiket az anyja küldözgetett a vasalásról ("Miért nincs egyetlen inged se rendesen kivasalva? Mondd meg a Marinak..."), a gyereknevelésről ("A pedagógusok mind agyalágyultak!"), a konyhapénz beosztásáról ("Ha nem tudja beosztani, nézz a körmére!"). Mari volt a hülyegyerek ezekben az üzenetekben. Anyja a leereszkedő méltóságos asszony. Nem mondhatta el a feleségének.
Ekkoriban, tavaly év végén szokott le az afganisztáni levelekről is. A legdrágább fiú, a legkedvesebb Lacika nevében írt leveleket, mintha Afganisztánból küldené. Azért nem látogatja az anyját, mert katonatiszt Afganisztánban. "A legszeretettebb édesanyának!" Így kellett címeznie. "A leghálásabb fiú: Laci", így kellett aláírnia. Figyelte a katonai híreket, betéve tudta a parancsnokok nevét, azt is, ki látogat éppen el a világ végére. Nehezen, de megírta. Olvassa csak fel a barátnőknek, dicsekedjen a csodálatos fiúval.
Csakhogy Lacika börtönben ül. Kijön, levegőt se vesz, újra bent van. Nem jut idő az anyjára. Lacika eladott és ellopott mindent, ami mozdult. Aláhamisította a szükséges neveket, eladta a családi házat, árát benyomta a félkarú kocsmai rablókba. Ahová bejut, lop. Tőle is lopott. Semmicske ékszert, tartalékpénzt. A férfi nem perelte az örökségért, annyit mondott: egyedül döglesz majd meg az árokparton, mint a kutya. Ezzel leírta.
Fölér a mélyúthoz, látja, nagy a vidámság. Az öregasszonyok érzik a tavaszt. Nyitott ablaknál kártyáznak az üvegezett verandán. Anyja felkászálódik. "Megint nem hoztad el Zsoltot?" Így kezdi. Hogy helyére tegye a fiát. Zsolt a kisebbik unoka. Dolgoznak, újságoznak minden reggel, morogja a férfi. "Cigarettát hoztál? Két napja nincs cigim."
Visszaül a kártyaasztalhoz, körbekínálja barátnőit, és eltúlzott jókedvvel kérdezi: "Lacika nem írt a kórházból?"
Nem, válaszolja a férfi.
"A minisztérium se értesített, hogy milyen súlyos a sérülése?
Nem, mondja a férfi. Pakolj ki a kosárból, kéri az anyját, el akarom érni a következő vonatot.
Hűha, néz körül az öregasszony a szemüveg fölött, mint valami tragika. "De nagyon sietsz! Nincs tíz perced anyádra?"