Drágább lehet-e az élelmiszer?

Agrárközgazdászok és szakértők szinte egységes véleménye, hogy nem lehet megoldani a mezőgazdaság minden problémáját a mostani demonstráció és tárgyalások során. A lapzártánk idején csak körvonalazódó megegyezések csupán kármentésre, a termelői veszteségek csökkentésére lesznek elegendőek. Főleg nem lehet a kialakult feszültségeket pusztán állami támogatásokkal kezelni. Nincs ugyanis annyi pénz - főleg nem a költségvetés mostani helyzetében -, amennyiből minden gazdálkodónak megfelelő jövedelmet lehet biztosítani. A termelők számára biztonságos megélhetést az garantálna, ha jövedelmük nagyobbik részét a felvásárlási ár tartalmazná, s azt csak kiegészítené a támogatásból származó jövedelemhányad. Ma fordított a helyzet, ami a nyomott felvásárlási árak következménye. S minthogy azt a feldolgozók fizetik a termelőknek, a gazdálkodók az élelmiszeripart kárhoztatják a kialakult lehetetlen helyzetért. A termelők tehetetlenek az élelmiszeriparral folytatott tárgyalásokon, mert nem képesek egységes árköveteléseket megfogalmazni. Képtelenek, mert megosztottak, nem alakították ki azokat a nagy értékesítési szervezeteket, amelyek egységesen tárgyalnának a feldolgozókkal. Így az államhoz fordulnak segítségért, s tehetetlen dühükben a kormányt szidják.
Az élelmiszer-ipari cégek vezetői nem eredendően gonoszak. Az árelemzések évről évre azt mutatják, hogy ők sem képesek érdekeik érvényesítésére a kereskedelemmel szemben. Az áruforgalmazók egymással versenyezve, alacsony árakkal csábítják boltjaikba a vevőket, azaz minden cikket a lehető legolcsóbban akarnak beszerezni. Az élelmiszer-ipari cégek érdeke, hogy jelen legyenek az üzletláncokban, kénytelenek tehát belemenni az árletörő versenybe. Ez aztán őket is arra kényszeríti, hogy a legolcsóbban szerezzék be az alapanyagokat. Ezért kínálnak - főként, ha túltermelési helyzet alakul ki - nyomott árakat a mezőgazdasági termékekért.
Szakértők szerint az is kérdés, hogy ha, tegyük fel, a kereskedők ráállnak az élelmiszerek drágítására, az hogyan hatna a lakosságra. Elviselhető lenne-e a mostani agrárproblémákat megoldó 15-20 százalékos élelmiszerár-emelés? Összkiadásunkban már ma is 28-30 százaléknyi az élelmiszerekre elköltött pénz, sőt a legszegényebb négymillió ember jövedelme felét fordítja e célra. Alighanem óriási társadalmi elégedetlenséget váltana ki az esetleges nagyarányú drágítás.
Mindebből, úgy tűnik, patthelyzet alakult ki: az élelmiszerárakat nemigen lehet emelni - főként nem az uniós piacnyitás miatt, miután jóformán az egész Európából szabadon rendelhetnek a kereskedők olcsó élelmet -, a kormány pedig nem rendelkezik annyi adófizetői forinttal, amennyi elég lenne a helyzet kezeléséhez. Nem mellékesen: ahogy az előző kormányoknak sem, úgy a mostaninak sem érdeke, hogy az élelmiszer-drágulás felpörgesse az inflációt. Épp ellenkezőleg: akárcsak az elmúlt öt-hat évben, az élelem és a mezőgazdasági alapanyagok nyomott ára ma is segíti a pénzromlás ütemének megállítását.