Gombóc a torokban I.

Faluriportunk első helyszínén, a nógrádi Belső-Cserhát szívének nem üveg-, hanem vulkanikus bazalthegyén és túl, ameddig a szem ellát, uradalom terjeszkedik. A birtok láttán eszembe jut, amit az "uradalmas" szülőfalujáról lexikonban olvastam: a "herencs" szó állítólag keserűgombát jelent. Az igazsághoz tartozik viszont, hogy a Duna Tévé volt elnökéből lett marhatenyésztő csak a falualapító Herencsényi családról tud, keserűgombáról sose hallott.
- Tény, hogy rengeteg gomba volt a környéken. A galambgombát régebben le se szedték, csak a nemesebbjét. Mióta városi autósok is gyűjtik, kevesebb van belőle. És valóban szíven szúrt a keserűség, mikor a tévénél megszűnt a mandátumom. A lelkemben viszont - tárja szét Pekár István a karját, mintha a világot akarná patetikusan körbeölelni - nagy elhatározás született! Én itt, a semmiből fogok a szülőföldemen valamit teremteni paraszt őseimtől megörökölt föld- és állatszeretetemmel. Bozótot irtottunk, kerítést építettünk, felvezettük a villanyt a hegyre. Amikor felém sodorta a szél az első borjak szagát, gombóc nőtt a torkomba. Úgy éreztem, hogy hazajöttem. Szegény feleségem sírt a bánattól, hogy én marhákat hajkurászok a hegyoldalban. Lenn, a faluban meg a ma is palóc népviseletben járó, 82 éves édesanyám örömében könnyezett, mert életem egyik legjobb döntésének tartotta. Igaza lett.
Hegyről lefelé a meredek úton nyelvünket harapva zötykölődünk vissza Herencsénybe. De megérte! Fekete kendőben Pekár mama éppen fánkot süt. Mivel a kőttest nyersen is szeretem, mohón szimatolom a nyeles serpenyőben sercegő tészta illatát. Nem a palóc fánkét, mert Margitka néni szerint olyan nincs. Csak pampuska van meg csőröge, ahogy a herőcét itt hívják.
- Mámá! Lémégyünk á fonóba! - vált rutinszerűen nyújtott palócra István, anyja zokon veszi a sietséget.
- De iszen most süttem! - kiáltja csalódottan, amivel nincs egyedül. - Mongyá néki, Gábika, hogy gyüjjenek vissza!
Az utcán ölnyi krumplicsírát zörömböl maga után kerekes kordéján Szlobodnyik Mihály. Idén kevés krumplit ültetett, mert fogy az állat, fogy az erő hetvenen túl, van helyette asztma meg ízületi gyulladás. Azt mondja, évek óta egy kortyot sem iszik - pedig hogy szerette! Óvatos duhaj, nem az orvosa, ő tiltotta el tőle magamagát.
A fonóház előtt asszonyok kertészkednek. Ambrózi Erzsébet, a falu ismert méhészének, Szandai Józsefnek a felesége itt a mindenes. (A házaspár mondhatni a saját utcájában lakik, mióta férje "Szandai József utca 19-52." feliratú háztáblát kapott barátaitól a születésnapjára.) A "kanadás magyar Dienstmann" - róla még sok szó lesz - által megvett, rendbe tett, majd a falunak átadott házba szívesen jönnek az emberek. Erzsike programszervező, vendéglátó, a helytörténeti gyűjtemény gondozója, amely tárgyban most tanfolyamot is végez. Az egykori városi lány Balassagyarmatról költözött ide - miközben a fiatalok éppen fordítva, a környező városokba, a "kis Moszkvának" hívott Salgótarjánra vagy Budapestre vették az irányt, harmadára, mára hétszázra csökkentve Herencsény lélekszámát.

A Fonóban babgulyást mernek a tányérunkba, és, lám csak, asztalra került Pekár István mamájának fánkja is. Befut a Másik Erzsike, Jusztin Józsefné polgármester is, és lelkesen magasztalja az adakozó Dientsmann Tamást, akinek a Fonót, két éve a nagy acélkeresztet a Gyürki-hegyen, rendbe tett stációkat, kápolnát köszönhetik. Igaz a hír, hogy megszállott gyűjtögető is. A padlásról lecipelt rozoga széket, régi madárkalitkát éppúgy megveszi, mint a megürült házat - legalább tíz háza van már neki. Herencsényben sok az eladó, ám a betelepültek száma nincs arányban azzal, hogy évente alig két-három gyerek születik.
"Tááócsik Jaánosné???"...Türelemmel mosolyog Tocsik Jánosné, mire többszöri nekifutásra végre leírom a nevét.
Rozika egykori szülőházának konyháját, egyik fenyőágyas helyiségét púposra tornyozott ágyneművel vendégfogadásra alakították ki a kellemesen hűvös, komfortos vályogépületben. A gerendás-hajópadlós utcai szoba falán szentképek, festett tányérok, padlóján színes szőttesek. A csendben ódon parasztbútor reccsen, a mennyezetről porcelán foglalatú lámpa lóg, az apró ablak horgolt csipkefüggönyén áttűz a nap. A polcon vaskos könyvek, a keretes tükörben megvillan Rozika fekete fejkendős arca.
- Válámikor az ásszonok kendőt köttek - emel fel egy könyvet -, tárka kendőt, oszt a hónok álátt vitték ezt törölközőbe'. Nékem itt vót á gyérekkor. Á haáz a testvérem fijájé, kifizetté já jussomát. Há itten léülök, előgyön a múlt... Ná, ézek á paálóc színek! Á téglápiros, kék, ződ, a hárencsényi háláván rózsaszín. Édösányám várrta, hímezte őket. Ásztán haány családjo ván a vaárosba' kédves? Égy jány csák? Pedig kaettő kéne, égy ápánok, égy ányánok, áhogy dukaál. Megvándégelem mágokat, há élfogádják a krumpliláskát...
Naná, hogy elfogadjuk! Tömöm magamba a lángost, pedig égő gyomrom figyelmeztet: lassan kifog rajtam a palóc vendégszeretet.
- Hónáp viszek pétrezselymet, taojást, nyúlat á tárjáni pijácra. Kell á péz á nyugdíjho, ámit á téeszbül kápok... - búcsúzik tőlünk Rozika elégedetten, és láthatóan örült, hogy nem voltunk kákabélűek.

(Folytatás a következő számunkban.)

Bohanek Miklós felvételei