Lyuk

Amikor már egyre többet emlegették mindenütt ötvenhatot, nagyapám végre elbeszélte, hogyan esett. Úgy, hogy egy novemberi éjszakán nagyanyám ropogásra ébredt. Fölemelte fejét az egymásra tornyozott párnákról, és halálra váltan bejelentette: "Tűz van". Nagyapám mordult egyet, fölült az ágyban, hallgatózott, majd azt mondta: "Lőnek. Géppisztollyal." Több se kellett nagyanyámnak, azonnal sápítozni-sikoltozni kezdett. Nem a lövések hangjára, hanem erre ébredtek föl a gyerekek - előbb anyám, aki nagyanyámat hallván úgyszintén azonnal bömbölt, és rövidesen csatlakozott hozzá a nagybátyám is. Nagyapám ekkor megunta az óbégatást, és rámordult nagyanyámra, hogy hagyja abba, mert tényleg belő valaki. Nagyanyám megszeppenten elhallgatott, és igyekezett lecsitítani a gyerekeket is, ami nem ment könnyen, hiszen azok nem értették, hogy ha az előbb még lehetett üvölteni, akkor most miért nem. Végül csak megnyugodtak, illetve ha nem is nyugodtak meg, de legalább némán feküdtek a biztonságosnak vélt dunyha forróságában.
A jajveszékeléssel egy időben a ropogás is elhallgatott. Hosszú percek teltek el anélkül, hogy bármi történt volna, csupán a gyerekek egyre egyenletesebbé váló szuszogását lehetett hallani. Nagyanyám már épp készült megnyugodni, amikor léptek hallatszottak odakint, az udvaron. Nagyapám a léptek nehéz ritmusából tudta, hogy az illető egyenruhát visel: civil nem így lépdel, még akkor se, ha azokban a hetekben sok ember érezte katonának magát azért, mert sikerült valahonnét fegyvert szereznie. Háborúban edződött fülei révén a nagyapám abban is biztos volt, hogy az átmeneti csönd a feszült várakozás csöndje, úgyhogy egyáltalán nem lepődött meg, amikor hirtelen éles pukkanások hallatszottak: egy, kettő, három egymás után. Nagyanyám, nehogy a gyerekek fölébredjenek, csak suttogni merte, hogy "Jézusmária, jézusmária", mire nagyapám közölte: "Ez már nem géppisztoly, csak pisztoly volt."
A lövéseket lábdobogások, kiáltások követték. Egy férfi élesen följajdult, és nagyapámnak be se kellett csuknia a szemét ahhoz, hogy lássa maga előtt, amint az udvaron valakit letepernek a rárontó egyenruhások.
Már korán reggel tudni lehetett, hogy a Tóth szomszédért jöttek el éjjel a pufajkások. A Tóth szomszéd egyike volt annak a három-négy embernek, akik leverték a falubéli rendőrőrs fegyverraktáráról a lakatot, és az ott talált karabélyokat megkaparintva a pesti példa nyomán kikiáltották magukat nemzetőröknek. Amikor aztán néhány héttel később bezörgetett a karhatalom, a Tóth szomszéd azonnal kiugrott az ágyból - akkortájt mindig ruhában aludt, gyanította, hogy egyszer érte jönnek -, és kiszökött a fürdőszobaablakon. Keresztülvágott nagyapámék udvarán, onnét továbbfutott az amelletti üres telekig, ahol elbújt egy gazdátlanul rothadó szénakazalban.
Amikor ráakadtak, már nem volt nála karabély - bedobta a nagyapámék veteményese mögött húzódó lápos területre, ahová a falu a háztartási ganét hordta, de hogy pontosan merre, az nem derült ki, soha nem találták meg (jó harminc évvel később, amikor a láp helyén már focipálya volt, terveket szőttem a kiásására). Arra se derült fény, hogy miként került lövedék a nagyapámék házának falára. Nagyapám éppenséggel nem tartotta kizártnak, hogy a szóbeszéddel ellentétben a Tóth szomszéd mégse dobta el futtában a karabélyt, még az is lehet - mondta nekem évtizedekkel az ominózus éjszaka után -, hogy a pufajkásokra lőtt, és annak nyoma éktelenkedett évtizedekig a falon.
A lyuk csak akkor tűnt el, amikor a nagyszüleim halála után az egész házat újravakoltatta az új tulajdonos.