Szigorúan ellenőrzött sínpárok

Kál-Kápolna vasútállomás. Reggel nyolckor, ha nem is vonatra, de autóbuszra szállunk. Olvastuk ugyanis a hirdetményt, amit az összes kihalt vasútállomás lelakatolt ajtajára kiragasztottak: hogy ezentúl csak a Volánban bízhatunk ezen az 55 kilométeres szakaszon is. Ne számítsunk hát romantikus mátrai kanyargásra a zöld párát lehelő erdők közt...
Miután jegyet váltunk, megállapítjuk, hogy velünk együtt legfeljebb tucatnyi utas üldögél a Kisterenye felé induló járaton. Nagy meglepetés nem ér bennünket: az volt a megszüntetés indoka, hogy március előtt átlag tizenhat utazót számláltak egy-egy vonaton. Most napjában öt pár autóbusz közlekedik, éppen annyi, amennyiszer a Bzmot zakatolt hajdan a 84-es számú vasúti vonalon.
- Már előre rettegünk a téltől - mondja az egyik utas, s bár szavai derültséget okoznak a júniusi hőségben, távlatilag igaza lehet. A helyzet az, hogy a kisvonatot - a Piroskát - bevárták a Budapest felé induló vonatok, ám a buszra ügyet se vetnek. Így aztán, ha az átszállásra szánt néhány percnél többet késik a Volán járata, az érkezők legfeljebb mérgelődve nézhetik, ahogy a fővárosba induló szerelvény kihúz a vasútállomásról.
- Hóban, jégben nem sok kell hozzá, hogy a buszok elakadjanak a mátrai utakon - magyarázza Kunos József. A pesti férfi és felesége gyakorta ingázik a Mátra és a főváros közt, itt vettek hétvégi házat. Nem volt könnyű választás, hat év alatt 122 ingatlant néztek meg, mire meglelték az igazit. Kőkúton erdőt látnak, amerre csak néznek.
- Olyanok ritkították ki a mellékvonalakat, akik sose láttak vonatot. Főleg nem utaztak rajta - dörmög egy szakállas férfi, akiről kiderül, hogy mozdonyvezető. Mérges, ugyanis szabadjegye van a MÁV-tól, vonattal tehát ingyen járhatott a szüleihez Recskre. Most viszont kénytelen jegyet váltani oda-vissza 1050 forintért.

A masiniszta idegesen rágcsálja a szakállát. Neki azt mondogatták 1983-ban, mikor beállt a MÁV-hoz, hogy sose aggódjon, vasút mindig lesz. S valóban, munkásokkal tömött hajnali vonatok gördültek be Miskolcra Ózd, Tornanádaska vagy épp Hidasnémeti felől. Ma meg arról szólnak a hírek, hogy szétszabdalják az államvasutakat, s ők a fejetlenségben azt se tudják, ki kivel van...
- Persze vasút lesz, csak lehet, hogy nélkülünk - dünnyögi a mozdonyvezető, s közben gombóccá gyűri a buszjegyet.
Mit tagadjuk, az utazók közt akadnak autóbuszpártiak. Sólyomvári Józsefné eddig kutyagolni volt kénytelen, miután az aldebrői szülői háza előtt megkapálta a virágágyást meg a temetőben rendbe tette az édesanyja sírját. Az egykori falujából márciusig vonattal zakatolt be Kál-Kápolnára, majd az ottani vasútállomástól gyalogszerrel jutott el a Gyöngyösre induló busz megállójáig. Most viszont ott szállhat fel a másik buszra, ahol leszállt az egyikről.
- Nekünk mindegy, mivel utazunk, mi túrázunk - somolyognak viszont a lányok, akik a hátsó üléseket foglalták el. Az ajkuk körvonalát kihívóan feketére tetováltatták, akárcsak a szemöldök vékony ívét. Fotósunkat látva a középső kibontja hosszú fekete haját, és csücsörítve pózol. Verpelétnél szálltak fel mindhárman, túrájuk a 21-es út kereszteződéséig vezet. Ott jókora az autóforgalom, tán nem szúrnak szemet a "kirándulgató" aligszoknyás lányok.

Mátraderecske, szövetkezeti italbolt. Az óra 8 óra 55 percet mutat, mire lekászálódunk a buszról. Ha jól kilépünk, néhány perc alatt elérjük a vasútállomást, biztatnak bennünket a helybeliek.
- Rettenetes állapot. Aláírásokat gyűjtöttek a kalauzok, de semmit sem ért - siránkozik Kovács Sándorné, akit az állomásépülethez toldott szolgálati lakásból kiabálunk elő. Egy éve sincs, hogy ideköltöztek Aszalóról. Az asszonyt tizenegy éve, negyvenesztendősen százalékolták le, s bár olyan erős savakkal tisztogatta a mozdonyokat a miskolci vontatási főnökségen, hogy emiatt ment tönkre a gyomra és a tüdeje, visszasírja a régi időket. Mégiscsak jobb volt az, mint hallgatni, hogy ricsajoznak meg motoroznak esténként a mátraderecskei ifjak a néptelen peronon.
Mielőtt erőt venne rajtunk a lehangoltság, narancssárga mellényt látunk felvillanni a távolban. A sínek mentén baktató alak egyre közeledik. Hát persze, a vonalgondozó... Hetente kétszer bukkan fel. Berki István technikusi végzettséggel két éve rója a maga kilenc kilométerét Recsk és Mátraballa között. Három-négy óra az út, most az egyharmadánál tart. Nem kapkod, nem rohan. Bármikor ellenőrizhetik, vajon tényleg bejárja-e a kiszabott szakaszt. Télen könnyebb a főnökök dolga, mert a hóban kirajzolódik a vonalgondozó nyoma... István nyáron sem sumákol, minek veszélyeztetné a nyolcvanezer forintos fizetését. A hét másik két napján egy újabb szakaszt jár be. Vizslatja a síneket rögzítő csavarokat. Kis füzetébe felírja, hányat loptak el, hátha egyszer majd pótolják.

A csavarok jó részét akár egy gyerek is kihúzgálhatja, annyira lötyögősek. Egymázsányit akár egy óra alatt összekapkodnak a fémgyűjtők, annyiért pedig négyezer forintot kapnak. Lopják ezenkívül a síndarabokat összefogó hevedereket, ezekből egy ember egynapi munkával 15 párat szedhet össze, és a három mázsa ára 12 ezer forint. Általában nem egész síneket bontanak fel, mivel azok elszállításához teherbíró jármű kéne, inkább a kisebb alkatrészeket hordják szét. Meg leszerelik az átjárót jelző táblákat, levagdossák a telefonvezetékeket.
A MÁV idén május 15-étől az év végéig 28 millió forintot költ a szünetelő vonalak őrzésére. Kérésünkre annyit közöltek az államvasutaknál, hogy biztonsági igazgatóságuk elkészítette a szünetelő szakaszok őrzési-védelmi tervét. Hét állomáson állandó őrség védi a javakat, s tizenhét járőr vigyázza a nyílt pályát. Együttműködésre kérték az önkormányzatokat, polgárőröket, és egy zöldszámon bárki jelentheti, ha síntolvajt lát.

Recsk-Parádfürdő állomás. Ezt a szakaszt 1886-ban kezdték el építeni: a Károlyi család az erdőbirtokairól vasúton kívánta szállítani a fát, s az úri közönség is vonattal érkezett, innen vitték a gyógyfürdőzőket hintóval vagy automobillal a szállókba.
Úri közönségnek nyoma sincs, a vasútállomáson egy szem forgalmista árválkodik. Csend van, légy sem zümmög.
- Még az se mondhatom, hogy egyik székről a másikra ülök, mert egyetlen szék van - néz maga elé a forgalmista. Azért rostokol itt, mert a fénysorompót nem lehet egyedül hagyni, s a szerkezetet biztonsági őrre se bízhatják. Meg persze azért, mert várja a tehervonatot. Hetente háromszor érkezik...
A forgalmista fiatal, életerős ember, ám az unalmat nehezen tűri. Hajnali négykor kezdett, este tízig marad. Közben figyelheti, hogyan ugrik kis kattanással egyik percről a másikra a falióra mutatója.

Sirok megállóhely. Ide már stoppal érkezünk, a sínek az erdőben kanyarognak. Régen helyi járatú autóbusz hordta Sirokból az utasokat. Idén márciusig szolgált itt négy vasutas is, legalább valakivel elbeszélgetett Bodor Ádám. Az egykori vágánygondozó 66 éves. Negyven esztendeje, hogy ifjú házasként ideköltözött a feleségével, aki meg sorompóőr volt. Akkoriban minden órában érkezett vonat, kétszáz embert hozott a recski ércbányába vagy vitt a mizsérfai szénbányába. Az özvegyember üldögél a szolgálati lakás előtt - a bérletéért havonta 1069 forintot fizet -, pucolja a rókagombát, s azon töpreng, gyűjtsön-e idén téli tüzelőt. Vagy költözzön be a lányához, s hagyja a sorsára a házat, hadd nője be a fű?

Sirok-Kőkútpuszta. Gyalogosan érjük el, nem sokat nézelődünk: a régi megálló az enyészeté, romjaira amolyan "kutyaházat" tákoltak össze esőbeálló gyanánt. Kőkútpusztán háromszázan élnek, és nekik mindegy, vonat jár-e vagy autóbusz, mert olyan a menetrend, hogy sehova sem érnek oda műszakkezdésre.

Verpelét, autóbusz-váróterem. A padon arról faggatok egy férfit, aki az unokája keresztelőjére visz verpeléti bort, visszasírja-e a kisvonatot. Az öreg felnéz, és szigorúan azt mondja: ez nem kérdés, az államnak kötelessége fenntartani a vasutat.
Hasonlót írt jelentésében a volt ombudsman, Lenkovics Barnabás is, aki amiatt kezdett vizsgálatot, mert egy panaszos sérelmezte a Kál-Kápolna-Kisterenye vonal megszüntetését. A közlekedés felfüggesztése halálra ítéli az adott vonalat, a hetvenes években felszámolt szakaszok - például a Kaposvár és Szigetvár közötti - mentén elhagyott települések sorjáznak, áll a jelentésben. A mellékvonalak gyérítése nélkülözi az előrelátást, hátrányosan megkülönböztet embereket, sérti az állampolgárok szabad mozgáshoz való jogát. S nem helyes, hogy a döntésből kihagyták az önkormányzatokat - állítja az állampolgári jogok országgyűlési biztosa. A közlekedési tárcánál máshogy gondolták, merthogy a 14 mellékvonal szüneteltetéséből kétmilliárd forint megtakarítás származik.

Aldebrő. Szemünket ezúttal nem a sínekre, hanem az aszfaltra szegezzük, az ugyanis - süpped. A Tarna menti falvakban élők nem értik, miért nem vasúton szállítják a követ a recski ércbányából az útépítésekhez, ha már errefelé meghagyták a tehervonatokat. A kamionok hajnali öttől este tízig dübörögnek a közúton. A poharak összekoccannak a konyhaszekrényben, a régi házak repedeznek. Többször szerveztek már félpályás útlezárást a környékbeliek Wigendorf János vezetésével, ám mind ez idáig nem sok eredménnyel. A konvojban érkező járművek hetvennel-nyolcvannal száguldanak át a falvakon, s olykor az iskolák előtti zebrán se fékeznek.
Máskor téglával megrakott teherautók robognak el mellettünk. A Leier derecskei téglagyárában egy mosolygós osztrák, Jacobi Holger ügyvezető elmagyarázta nekünk: nincs beleszólásuk abba, hogy a megrendelő mivel kíván szállíttatni. Közúton pedig kényelmesebb, hiszen háztól házig megy a fuvar. Az uniós csatlakozás előtt még vittek vasúton téglát Romániába, azóta már nem. A tehervonatokat - amelyek e szakaszon Kál-Kápolnától Recskig még járnak - az erdészet pakoltatja meg a kitermelt fával. Egyedül az Egererdő ragaszkodik a vasúti szállításhoz.

Kál-Kápolna vasútállomás. Miközben utunk végállomása felé zötykölődünk délután fél négy felé, mellém telepedik egy asszonyka. Az egyik kihalt vasútállomáson hegyezi a zabot ő is, akárcsak a percszámláló recski forgalmista. Igaz, a nő már csak néhány hétig, míg áthelyezik az új - a lakásától hatvan kilométerre fekvő - állomáshelyére. Megalázó az egész, panaszkodik, s én nem tudom, mivel vigasztaljam.
Ha csak azzal nem, hogy élt egyszer egy forgalmista, aki nem utolsósorban azzal lett híres, hogy megörökítette a vasutasok unaloműző játékait. Azt például, hogy Hubicka forgalmista hogyan tette szabaddá üres óráiban csinos kolléganője formás hátsóját, s hogyan ütötte rá akkurátusan az állomás bélyegzőjét. A hajdan volt vasutas neve Bohumil Hrabal, ő írta a Szigorúan ellenőrzött vonatokat. Igaz, a mester nem a Kál-Kápolna-Kisterenye vonalon munkálkodott...

Kállai Márton felvételei