Üsse ki a tiszta búzát!

"Égy öreg kécskének vót égy kis gidúja. Drága szeme fénye, árányos bimbúja. Hármátba fürdette, széltül is féltette, páták partján szedett lágy fűvel étette. Nádfogú fárkásrul mesélt néki sokat, elviszi a gidút, aki szót nem fogad. Viszi az erdőbe, oszt hám, békápja, hállod-e, hogy most is ordít a vádonba? Hállgát a kis gidú szépen a mesére, kis fejét lehajtja az ányja ölébe. Úgyé én jaó vagyok? Nem visz él a fárkás? Jaó vagy, kis gidúcskám, csak mindig rám hállgás..."
A gidácska mamája ezután elmegy füvet szedni, s jő a farkas, szelíden kopogtat és kérlel: "Gidúcskám, gidúcskám, árányos gyöngyöcském, hármátba született cukros kicsi kecském! Éressz be, bocsáss be gyönyörű szép szentem. Gyöngyvirágot hoztam néked gyönygypáták pártjárúl."
A gida udvarias, ám eltökélt: "Köszönöm jóságod, mégköszönöm baácsi, de a gyöngyvirágjáóra ném vágyok kíváncsi. Édesanyám mondta, bé ne bocsássam, tágasabb odáki, követem alássan!"
A farkas láttán a mama szalad a vadászhoz, aki a nádfogút nyomban lelőtte, "mert a kis gidúcska kédvés vót előtte".
- Bizony! - csapja össze Terike a tenyerét. - Ném szábád beeriszteni senkit, há égyédül vágytok otthon!

Kacagás, taps, majd újabb mesét hallunk a furfangos róka komáról, a szelíd tyúkocskáról, a muzsikus cigányról, aztán mesemondó Terike elköszön. Csak csoszogni tudok utána, ahogy gyönyörű ruhájában, ringó járással lépdel a házuk felé.
- Mikor kicsi vótam, aszt mondta édösanyám: "Jaányom, ha kimész az uccára, üsse ki a szoknyád a tiszta búzát!" Tiszta búzá, tiszta búzá, tiszta búzá...! A ritmusra köllött jaárni. Áki lééngedte a fárát, áz ném mént szépen. Ánnák rozs vót a tártása."
Terike a Váci utcán is végigringott már néhányszor, csak úgy forogtak utána a pestiek. Tiszta búza? Ha ezt hallanák a csontos térdű manökenek, akik öles léptekkel nyargalnak a kifutón...!
- Süttem négy tepsivel, mert gyönnek Szécsénybül az onokák, dédonokák - kínál bennünket túrós lepénnyel. Falatozás közben a Szűzanyák, Krisztusok vitrinben lévő nyomatait, szobrocskáit, rózsafüzéreket, világjáró zarándokutak emlékeit nézegetem. Az özvegy mesemondó asszony megözvegyült lányával kettecskén él.

Szerinte a hit nemcsak a vallásban, hanem szeretetben, igazságban, boldogságban, vidámságban gyökerezik. És persze a mesékben! Legyen pajzán, tréfás, pletykás vagy rémes, boldoggá teszi azt is, aki mondja, azt is, aki hallgatja. A nagyközönség előtt lámpalázat hírből se ismerő Terike a mai fonóházban született és nőtt fel. A mesék legtöbbjét, a kis gidáról szólót is nagyanyjától, szeretett "mamikájától" hallotta gyerekként, felnőttként pedig száznál is több mesét gyűjtött össze a herencsényi öregektől, akikhez még az írógépet is házhoz vitte, hogy helyben rögzíthesse őket. A tündérmeséket kevésbé, inkább a szerelmes vagy ízes-csattanós meséket szerette, s ha a történet vége hiányzott, maga gondolta ki a befejezést.

A szülői házban mamikájának egyedül volt a faluban varrógépe, mindenki náluk varratott, s a napi pletykák mellett hömpölygött a mesefolyam is. Amikor szülei megöregedtek, gyakran mondogatták: ha a háznak rossz sora lesz, nem nyugodnak a földben. Haláluk után húsz évig üresen állt, nem merték eladni. Aztán jött Dientsmann Tamás, hogy megveszi, és rendbe teszi, s a Fonóval sikerült emléket állítani a szülői háznak. A mesének itt a vége, fuss el véle! A majd' száz éves "bő szoknya" újból ringani kezd a tornácon, amikor Terike kikísér minket.
- Mi a keresztneve?
- Palócokat vigyázó kereszt...
- Úgy értem, az öné.
- Ja?! Tamás! - neveti el magát Dientsmann úr, a "kanadás magyar", miközben a Fonó hátsó udvarán éppen egy rokka mellett fotózza kollégám. Szekérderéknyi hegyes hasábfák, mint óriások ceruzái, tornyosulnak körülötte. A rokkától nem messze a könnyűszerkezetes építészeti technológia magyarországi üzletemberének Rokkó nevű kutyája őrjöng, szerencsére rövid pórázon...

- Tizenhat éves voltam 1956-ban, amikor Veszprémből Kanadába mentem. Harmincnégy évig éltem ott - mondja az önkormányzati ülésre érkezett 67 éves férfi. - A rendszerváltás után hazajöttem. Már működött a cégem Pesten, amikor egy ismerősöm Herencsénybe hozott, hogy turisztikai céllal palóc házakat építsünk. Rácsodálkoztam Nógrádra, addig csak térképen láttam. Az építkezésből nem lett semmi, én viszont itt ragadtam. Ennél szebb vidéket sosem láttam! Ha majd bezárom a céget, végleg hazajövök. A falu 250 házából már tizenegy az enyém, éppen ma vettem meg ismét egyet. Mert a múlt érték, amit menteni kell. Akár egy használhatatlan öreg tárgyról vagy lepusztult, lakatlan házról van szó. Én mindenben építészszemmel látom a lehetőséget. Milyenek lesznek felújítva, átépítve, megszépítve. Idővel jó lenne öregotthont is építeni, s még sok mindent mást. Nem szeretném, ha a falu Liszkópuszta sorsára jutna. A hetvenes években költözött el az utolsó lakója, már csak egy küszöb és két betonsiló van ott az égig érő gazban. Ugyan Csepelen lakom, de már itt vagyok otthon.
- Kicsit különc, de kedves figurának tartják a faluban.
- Meg mi mindennek még! A füle kettéállna, ha hallaná! Dörzsölt pesti, aki mindenkinek előre köszön, mert folyton sántikál valamiben. Pedig itt én már saját magunkért teszem a dolgom.

Bohanek Miklós felvételei