Van-e még délibáb a Hortobágyon?

Kint ülök hát a mátai pusztán, környes-körül csak a nagy semmi. Napközben még láttam pár madarat erre, most azonban csupán távoli rikoltozásuk hallik. Most még kint legelnek a lovak valamerre a pusztán, majd csak kilenc óra tájban hajtja őket az istállóba Bordás János, az egyik legtapasztaltabb hortobágyi csikós. A pusztai alkony tán még szebb is a bujkáló nappal, a tornyosuló fellegekkel, mint az a nagy, vörös korongos alkonyat. A többségnek persze az tetszik, a vörös korongos naplemente. Ezért keresik fel évről évre tízezrek a pusztát; meg azért, hogy élő, eleven állatot lássanak.

Nyolcvanezer hektár, ebből hatvanezer a gyep, háromszáz ló, tízezer szarvasmarha, ötvenezer juh, és bivalyok, mangalicák - ezek a Hortobágy legfontosabb adatai. A világörökség részeként számon tartott táj az ember és a természet együttélésének ritka szép mintája. Itt az ember nem akarja mindenáron ráerőszakolni akaratát a természetre, itt nem az a cél, hogy a tehén minél több tejet adjon vagy hogy a búza minél többet teremjen.
Tessék, a Hortobágyon búzát is termelnek? - kaphatja fel a fejét az olvasó ez utóbbi félmondaton. Hogyne termelnének, felelné erre Gencsi Zoltán, a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Kht. igazgatója, hiszen a szépszámú állatot etetni is kell, és nem csupán fűvel. Gencsi Zoltánnal még délelőtt beszélgettünk Mátán, a hortobágyi lovasélet központjában. A csikók kedvéért mentünk oda, de az igazgató nemcsak a lovakról beszélt, hiszen a kht. tevékenysége jóval több a lovaséletnél. A nemzeti park területének egyötödén végez úgy természetvédelmi fenntartási feladatokat, hogy azok az ökológiai gazdálkodás feltételeinek is megfelelnek. Műtrágyát vagy növekedésfokozó hormonokat nem használnak, s még az állat-egészségügyi beavatkozásoknál is a szervezetet önálló védekezésre késztető homeopátiás eljárásokat, a hasonszervi gyógymódot részesítik előnyben.

Máta egy a sok hortobágyi település közül. Hortobágy, a székhelyközség a legnagyobb, de Szásztelek, Kónya, Árkus is aránylag népes. A székhelyfalu mellett Mátán a legélénkebb az idegenforgalom. Ide járnak a legtöbben lovagolni, és innen indulnak a pusztai látványkocsikázásra is.
Az egyik szekérre mi is felkérezkedtünk. Vagy nyolc német nyugdíjas és egy fiatal magyar pár volt az útitársunk. Másfél órásra mondták a programot, de már az első programnál borulni látszott minden. Pesti meg alsóberecki iskolások ültek a másik hat kocsin, és amint meglátták a ránk váró hatökrös fogatot és a szabályosan ránk tekeredő rackanyájat, nyomban elfeledkeztek minden szabályról. Boldogan kergetőztek a birkákkal, a bátrabbak pedig felpróbálták a kék lajbiba, kék gatyába öltözött gulyások kalapját is.
Egyet bent a mátai presszóban felpróbáltam én is. Két nyugdíjas csikós, a hetvenhét esztendős Szabó Gábor és a hatvanhat éves Garai Lajos, meg két aktív szakmabeli társuk, a negyvenegy éves ifj. Garai Lajos, illetve a negyvenöt éves Bordás János társaságában üldögéltem, amikor az idősebbik Garai kalapja a kezembe került, s - nagy derültségükre - a fejemre tettem. Nem éppen kényelmes viselet. Mondhatnám úgy is, kimondottan nehéz, kényelmetlen - és igen drága. Legalábbis a százezer forintos csikósfizetéshez képest. Harmincezer forint, hiába készítik ismerős, balmazújvárosi mesterek!

A csikósokat, gulyásokat ez nem nagyon izgathatja, mert mehet bárhová az ember a pusztán, még a legnagyobb melegben is ott van mindegyikük fején. Még ott is, ahová turista vagy főnök elvétve teszi a lábát.
A német nyugdíjasoknak is tetszett a kalap, a lajbi meg a gatya, de mindennél többre tartották a lovasbemutatót. Amikor az ifjabbik Garai két társával leültette és lefektette a lovakat, majd aztán elkezdtek ágaskodni velük. Hírlik, a zsandárok elől menekülő betyárok fektették így le a lovaikat, hogy meg ne láthassák őket.
A legtöbb turista az ilyen pusztai kocsikázásokon kerül közelebbi kapcsolatba a Hortobággyal. S nemcsak a füvekkel, az állatokkal, hanem a pusztai emberrel is. Van közöttük búvalbélelt, morcos ember nem egy.



Hanem a mi negyvenöt-ötven év közöttinek tűnő kocsisunk olyan határtalan türelemmel magyarázta a Hortobágyot meg a délibábot a háta mögött ülő Bodrog-parti gyermekeknek, hogy az a legjobb tanárnak is a becsületére vált volna. Csak akkor kapta fel a vizet Ferge Sándor kissé, mikor, eléggé illetlenül, kicsúszott a számon a kérdés:
- Itt még tényleg van délibáb?
Úgy nézett rám, mint ahogy ilyen helyzetben szoktak nézni a hortobágyi emberek. Még a lovakat is megállította, mikor hátrafordult:
- Maga viccel?
Hirtelen se köpni, se nyelni nem tudtam, de én tényleg nem láttam semmiféle délibábot.
Ekkor Ferge Sándor messze, Újszentmargita felé intett.
- Látja ott azt a nagy átjátszótornyot?
- Látom.
- Mit gondol, hány kilométerre van az ide?
- Vagy tíz.
- Hát a mellette lévő fasor?
- Gondolom, az is vagy tíz kilométer.
- És milyen magas lehet az a fasor?
- Öt méter biztos megvan.
- Maga szerint egy öt méter magas fasor tíz kilométerről ilyen tisztán látszik? - kérdezte, aztán megpöccintette az ostorral a lovak hátát. És mellékesen még megjegyezte. - Legalább huszonöt kilométer. A délibáb emeli olyan magasra.

Hát így barátkoztam össze Ferge Sándorral, a tiszacsegei csikóssal, kocsissal. Tiszacsegei - de az is a Hortobágy! Mint ahogy hortobágyi az a csikós, gulyás vagy juhász is, aki amúgy nádudvari, egyeki vagy éppen nagyiváni - hiszen a Hortobágyot majd' két tucat falu, város övezi. Valamikor bent a pusztában is több mint húsz lakott hely létezett. Soknak még temploma is volt, de aztán jött a tatár, jött a török... - és lassacskán elnéptelenedett a puszta. Ami egyébként sokkal, de sokkal ősibb, mint korábban hitték. Azt tartotta a tudomány, hogy a mai, fátlan puszta képe durván három-négyszáz éve alakult ki. Egy vizsgálat azonban bebizonyította, hogy jóval régebben. Több tízezer éves hortobágyi növényegyüttes pollenanyagát ellenőrizték a tudósok, és fára utaló jeleket egyáltalán nem találtak benne.
Fa ma sincs sok a Hortobágyon. Legfeljebb olajfa, pár csenevész akác, azok is főleg a majorságok és a halastavak környékén. Árnyék azért akad, de azt többnyire a pásztor készíti magának. A formájuk miatt itt csak vasalónak nevezik a tető nélküli nádsátrakat, ahová a bojtárok húzódtak a nap és egyszer-egyszer az eső elől. A vendégek is nagy előszeretettel fényképezkednek az ilyen pusztai építmények előtt, jobbára a pásztorok társaságában.
Két fiatal budapesti kocsikázótársunk, Shivran Claudia és Schram Dávid is nagy örömmel karolt a két idős csikósba, Szabó Gáborba és Garai Lajosba, meg is adták a magyarázatot, hogy miért:
- Mert Gábor bácsiéknak még élő a kapcsolatuk a természettel. Nem hajhálóval a fejükön, fehér köpenyben, fehér gumicsizmában és gumikesztyűben közelednek az állatokhoz. Itt minden eredeti. És mi ezt keressük.
A fiatal pár tavaly Kanadában töltötte a nyarat, és az idén is valamilyen hosszabb utat terveztek, de aztán mégis úgy döntöttek, megismerkednek inkább a Hortobággyal. Borsosak az árak, a pusztakocsikázás sem olcsó, a szállás igencsak drága, de eddig remekül alakult minden. Ám, hogy mihez kezdenek a hét második felében, még rejtély. Mert ők nem megszállott madarászok vagy botanikusok, akik heteket töltenének el azzal, hogy megfigyeljék, miként költ a vércse vagy hol sárgállik, mondjuk, a libapimpó.

Talán a szűkös programkínálattal meg a drágasággal magyarázható az is, hogy erősen megcsappant a külföldi vendégek száma az utóbbi időkben. Meg a modortalan pincérek, a vontatott kiszolgálás, az elhanyagolt szálláshelyek miatt - legalábbis a mi tapasztalataink szerint. Mi a Hortobágy fogadóban szálltunk meg, ahol egy szoba egyetlen éjszakára nyolcezer forint, miközben nem zárható a vécéajtó, kilincs híján pedig kinyithatatlan az erkélyajtó. És nem egy, és - az erkélyeket borító madárürülék vastagságából ítélve - nem pár napja.
De azért ne higgyék, hogy az a fogadó elrontotta a kedvünket! A felhők mögül vigyorgó nap sem, amely csak nem akar előbukkanni. A távolból viszont felbukkan egy lovas, mégpedig nem más, mint a délutáni kalauzunk, ifjabb Szabó Gábor, Hortobágy alpolgármestere. Ő ugyan nem lett csikós, nem vette át apjától a stafétabotot, de azért természetesen szereti a lovat, a lovaglást. Most meg muszáj is hozzászoknia, mert igen hosszú út áll előtte. Hagyományőrző társaival Szent Imre születésének ezredik évfordulója alkalmából Csíkszeredából egészen hazáig fognak lovagolni. Jó félezer kilométeres táv - még egy edzett lovasnak is dicséretére válik, épp ezért időben meg kell kezdeni a felkészülést.
Egy hatalmas, tipikusan hortobágyi kút kávájának dőlve beszélgetünk, amikor feltűnik Bordás János is. Indul átöltözni gatyába, lajbiba, mert hajtja be a lovakat; és persze még néhány fénykép is kéne. De azért annyi időnk még van, hogy megkérdezzük, Ádám fia hogyan boldogul a lovakkal.
Mosolyog. Már egészen úgy bánik a saját lovával, mint egy igazi csikós. Pedig még csak tizenhárom éves. Igaz, a ló sem akármilyen. A Dunántúlról kapta, az apja barátjától.
- Hóka fejű, négy lábára kesely - néz rám sokatmondóan Bordás János, aztán tényleg elmegy, hogy behajtsa a lovakat. Már erősen barnul, mikor elporzik mellettünk a ménes. Lassan leszáll az est, s elül a por is. A hortobágyi Nagycsárda zenekara a Szomorú vasárnapot játssza, valahol fürj pitypalattyol. Erősen töröm a fejem Bordás Jani iménti szavain: azt még csak-csak értem, hogy hóka fejű. De az mit is jelent, hogy négy lábára kesely...



Ujvári Sándor felvételei