Világtalanok világossága

A Vakok Állami Intézetében ülök, velem szemben kellemes hangú hölgy, Tolnayné Csattos Márta.
Sorolom a félelmeimet, s amikor befejeztem, csak ennyit mond:
- Fel a fejjel! Mi három hónap alatt visszavezetjük a látók világába.
Hallom, feláll, motoszkál a szekrényben, papírlapot vesz elő, arról tapogatja ki a tanrendet. Mert Márta is vak, tizennégy éves kora óta. Gyógypedagógus lett, s módszert dolgozott ki azok számára, akik születésük után veszítették el a látásukat.
- Tudni fogja, hogyan kell önállóan tisztálkodni, borotválkozni, körmöt vágni; ha nő volna, még sminkelni és szőrteleníteni is tudna.
De megtanulhatok önállóan ruhát választani a szekrényből, vasalni, varrni. Közlekedni, vásárolni. Növényt ápolni, szerelni, takarítani.
Itt szólok közbe először:
- Takarítani? Honnan fogom tudni, hogy poros-e a szekrény teteje?
- Végighúzza rajta az ujját. A vakoknak olyan érzékennyé válik a tapintása, hogy az ilyesmi nem okozhat gondot.
Hallgatom Márta szavát. Annyira biztató, hogy hajlamos vagyok hinni a hihetetlent.
- A végén pedig még kerékpározhat is.
- Hogyan?
- A haver megy elöl és csönget, ön meg utána.
Elképedek, mire elneveti magát.
- Nehogy elhiggye! Tandem kerékpárral. De mondom, fel a fejjel.
Persze, megint lehajtottam a fejem. Mint a nem látók általában.

Első reggel Fekete Csillához kerülök. Gyógypedagógus ő is, mint Márta valamennyi munkatársa a vakok elemi rehabilitációs csoportjában. Az alapvető közlekedési szabályokba vezet be.
- Fogja meg a karom. Itt felül.
A hang irányába nyúlok, Csilla a felkarját a tenyeremhez igazítja.
- Most elindulunk. Mindig egy kicsit ön előtt megyek.
Néhány lépést még bizonytalanul teszek meg, aztán felbátorodom. Kilépünk a szobából, s megyünk az előtérben néhány hosszat.
- Fogja meg a másik karomat.
Jobb karját elengedem, végigsimítom a hátát, kitapintom a bal karját. Ismét néhány hossz következik.
- Most pedig menjen egyedül.
Elengedem Csilla karját, és... és hirtelen a nagy semmiben találom magam. De lépnem kell, akármennyire bizonytalan vagyok is.
- Tegye a kezét a feje elé, kifordított tenyérrel - hallom az útmutatást.
Számítok a falra, mégis meglep, amikor nekiütődik a tenyerem. Hiszen semmit sem látok.
Még néhány próba, majd ismét megfogom a felkarját. Előttünk ajtó, a túloldalán lépcső. Egészen a háta mögé kerülök, hogy ne ütődjek neki a félfának. Megyünk lefelé a lépcsőn, majd a folyosón haladunk végig. Hangokat hallok, beszélgetést, úgy érzem, mindenki engem néz. Persze nyilván kisebb gondjuk is nagyobb ennél, mégis így érzem. Közben fogom Csilla karját, s lassanként magabiztosabbá válok.
- Most egy szűk folyosón haladunk.
- Tudom - jegyzem meg önkéntelenül.
- Honnan?
Tényleg, honnan is tudtam? Talán a hangokból, amelyek másképp visszhangoznak. A szagokból. Igen, enyhe dohszagot érzek, amilyent a pincékben szokás. A légáramlásból. Úgy látszik, máris veszik át az érzékszerveim a szemem szerepét.
- Minden vak megérzi.
Kimegyünk a szabadba, az intézet kertjébe. Körbejárjuk az épületet, közben Csilla folyamatosan magyaráz, hol vagyunk, mit lát, merre van lépcső, padok, fák.
- Ki fog alakulni egy térkép a fejében, hogy egyedül is eligazodjon.

Az olvasásórát korongtapintással kezdem. Pászti Ágnes, a tanítóm egy lyukakkal teleszabdalt fatáblácskát tesz elém, abba kell belehelyeznem a korongokat. De nem mindegy ám, hogy melyikbe melyiket! A korongok egyik fele ugyanis eltérő finomságúra van dörzsölve, mint ahogy a tábla alján is a helyük.
- A tapintási érzékét finomítjuk evvel - magyarázza Ágnes.
Mindez bevezető a Braille-írás elsajátításához. Egyszerű pontírásról van szó, amelyet eredetileg nem is vakoknak fejlesztettek ki, katonai titkosírás volt. Két oszlopban három-három pötty található egymás alatt, ezek variációja adja a betűket. Elméletileg végtelenül egyszerű - de a gyakorlatban...
- Az egyes pötty balra fenn található. Ennek a hangértéke: a. Ha mellette van egy pötty, az a négyes. Hangértéke: á. Két pötty a bal oldalon egymás alatt, vagyis az egyes és a kettes hangértéke: b.
Miközben Ágnes beszél, az ujjammal igyekszem kitapintani, amit mond. Egy-két pöttyöt még csak-csak meg tudok különböztetni egymástól, de három-négy pötty variációja már nehezen megy. Amikor pedig egymás után következnek a betűk, összefolynak a pöttyök, én pedig végképp összezavarodok.
- Csak kitartás kérdése, hogy megtanulja. Vannak, akik két ujjal olvasnak. Jobb kezük mutatóujjával előolvasnak, a ballal megerősítik. A legjobbak pedig nyolc ujjal teszik ugyanezt.
Na, kezdjük elölről. Egy pöttyöt tapintok, ez tehát a, majd két pöttyöt egymás alatt baloldalt. Megvan, ez a b. Még egyszer két pötty, megint b, egy pötty felül, ez az a.
- ABBA - olvasom össze a szót.
- Látja, máris kiolvasott egy szót. Fog ez menni.
Lehet. De azért engem kivert a veríték.

Könnyítésül gyakorlati foglalkozás. Kezdjük egy kis higiéniával. Egyik kezemben fogkefe, a másikban fogkrém. Mellettem pedig Márta.
- Fogja a két ujja közé a fogkefe sörtéjét, úgy nyomja rá a krémet.
Mondanom sem kell, az első adag a mosdókagylóban kötött ki.
A borotválkozás következik.
- Pengét használ, nem villanyborotvát? Nem gond. Akkor a krémet nyomja a tenyerébe.
Bemaszatolom az arcom, kitapogatom a csapot, vizezem a pemzlit, habosítok, húzom le a pengével. Egy-egy részre kétszer-háromszor is visszatérek.
- A bajuszomat hogyan tudom megmenteni? - kérdezem.
- Ja, bajuszos? Fogja le.
Különösen óvatos vagyok, elvégre mégiscsak furcsán néznék ki fél bajusszal...
A tankonyhában Bakos Judit vár. Végigvezet a helyiségben, mindent megtapogatok, mindenről elmondja, micsoda.
- Egy hét múlva már egyedül főznek kávét a hallgatóink. Most pedig megtanulunk vizet tölteni.
Csőrös kancsót ad a kezembe, a peremét a pohár szájához illesztem, döntöm a kancsót.
- Bátrabban - biztat.
Persze túlcsordul a víz. Semmi baj, tálca van alatta.
- Tegye nyugodtan bele az ujját a pohárba. Két ujjpercet - teszi hozzá. - Ameddigre megérzi az ujja hegyén a vizet, éppen tele lesz a pohár.
Ez a tanács bejön, ám társaságban mégsem szeretnék a poharamba nyúlkálni.
- Csak a gyakorlás kedvéért. Egy idő után már a víz súlyából érezni fogja, mennyit töltött. De gyakorolhat előmelegített pohárral is.
Kellemesebb foglalkozás következik: a pénzszámlálás. Ketten gyakoroljuk, társam egy idős férfi, János. Van még némi látásmaradványa, de az orvos megmondta, hamarosan azt is el fogja veszíteni. Egyedül él, és mire teljesen megvakul, szeretne némi jártasságra szert tenni.
Judit különböző érmékből álló pénzhalmot önt elénk, azt kell szétválogatnunk. A feladat nem túl nehéz, az érmék nagyságából és a szélükön lévő recék alapján meg lehet különböztetni őket.
Egy darab leesik, keresem a földön, persze nem akad a kezembe.
- Ne összevissza tapogasson! Pásztázzon! Egyre nagyobb területen.
- És a papírpénz? - állok fel végül az érmével. - Azt hogyan tudom megkülönböztetni?
- Azt sehogy. Csak az segít, ha sorrendbe rakja a tárcájában. S bízik a pénztárosban, hogy nem csapja be, amikor visszaad.
Judit okít a számítógép használatára is.
- A jobb oldalon lévő négy billentyű segítségével mozoghat a képernyőn - magyarázza, miután a kezemet a kapcsológombra vezette.
Megnyomom az egyiket, géphang olvassa fel, mi látható a képernyőn. Megnyomom a következő gombot, ismét ugyanaz a hang. Gyorsan beszél, hamar elvesztem a fonalat.
- Majd én gyakorolok veled - szólal meg mellettem egy férfi. Hangja biztató. - Nem olyan félelmetes a gép, mint amilyennek először tűnik.

Kiss Elemér látón is folyamatosan használta a számítógépet, hídépítő mérnökként a munkájához tartozott. Tavaly augusztus 6-án is a postájára válaszolt, mielőtt lefeküdt volna. Másnap reggel, ahogy felébredt, ment ki a fürdőszobába, kapcsolta volna fel a villanyt, sötét maradt.
- Talán kiégett - gondolta, s ment a konyhába. Kapcsolta ott is, szintén semmi.
Egyetlen éjszaka alatt szinte teljesen elveszítette a látását.
- Délben már a harmadik kórházban voltam - emlékezik. - Ott tudtam meg, hogy a látóidegem lobbant be. Az idegrostot burok veszi körül, úgy képzeld el, mint az elektromos vezetéken a szigetelést. Nos, ez a külső burok gyulladt be, aminek következtében megduzzadt, s nyomta az idegrostokat. Mire a gyulladás elmúlt, a látóidegeim elhaltak.
- Mihez kezdesz magaddal így?
- Mihez kezdhetnék 52 évesen? Fogalmam sincs. Egyelőre szeretnék eligazodni a világban, ezért is vagyok itt.
A vakok legbiztosabb állása valamikor a telefonközpont volt, mára felváltotta őket az automatika. Gyógymasszőrnek sem igen kellenek már, hiszen sok helyen egyéb feladataik is volnának. Pedig a legtöbb irodai munkát el tudnák látni, egy idő után nem is lassabban, mint a látó társaik, s ehhez támogatást is kapna a munkáltató. De általában így sem kellenek.
Ebédelni indulunk. Első alkalommal Judit vezet az étkezdében az asztalomhoz. Nem tudom, van-e már a tányéromban, ezért az oldalát tapintom, meleg-e. Gyümölcslevest kapunk, az illatáról megérzem. A kanalamon hol több a lé, hol kevesebb.
A második fogás rántott hús, rizibizi, uborka.
- Elemér!
Judit dorgálja, aztán elneveti magát.
- Mit csinált? - kérdezem.
- Kézzel nyúlt a tányérba.
- Gondoltam, itt úgy sem lát senki - nevet Elemér is.
Tökéletesen megértem, legszívesebben én is a kezemet használnám. Előttem egy tányér étel, én pedig nem látom. Hogyan fogok evvel boldogulni? Az uborkát kitapogatom a késemmel, vágok belőle. Nagyot sikerült, tele lett vele a szám. Keresem a húst is, ám hiába.
- A tizenkettes felé próbálja - tanácsolja Judit.
Vagyis a tányér túlsó felén. Az utasításon az óra megfelelő számjegyének elhelyezkedését kell értenem, ezt már tudom.
Így sem boldogulok azonban a hússal; végül Judit aprózza fel, fogja a kezem, mint amikor a kisgyereket tanítják a kés, villa használatára. De hát az is vagyok. Amikor végre üres a tányérom, lopva megtapogatom az asztalterítőt körülöttem. Az abrosz tele rizsszemekkel.

Délután bothasználat. Előtte az intézet kertjében üldögélek a padon, itt mindig adódik alkalom a beszélgetésre. Most például Szigeti Szilárddal Somogyaszalóról. Mellette négylábú barátja.
Szilárd tizennyolc évesen vakult meg. Nyáron még hegyet mászott, télen már nem látott.
- A glaukóma egyik nagyon agresszív fajtájával van dolgom - olyan szabatosan fogalmaz, mintha nem is a saját szeme világának az elvesztéséről beszélne.
- De legalább valamennyi ideig láttad a világot - vigasztalom.
- Örök kérdés, jobb-e így. Az biztos, hogy aki látón született, az vakon is könnyebben eligazodik a világban. De amikor megvakul az ember, az nagyon ütős tud lenni. Talán-talán mégis jobb, ha vakon születsz. Mert akkor nem tudod, mit veszítettél el.
Az első másfél éve volt a legkeményebb. Nem csinált semmit, a barátai pedig szépen lemorzsolódtak. Ekkor hallott az egyik ismerősétől arról a tanfolyamról, amelyikkel én is ismerkedem. Kapóra jött neki, mert akkor már érezte, hogy tennie kell végre valamit.
- Telefonáltam, és azt mondták, áprilisban jöhetek, akkor indul egy új csoport. Nem, mondtam, én azonnal jövök. Ilyen vagyok, hiába. Tanítottak bottal közlekedni, de nagyobb macher vagyok én annál. Kutyát szerettem volna.
Kapott kutyát - vele a kutyakiképző kisasszonyt is... A kapcsolat azóta megszakadt, ám Bence, a labrador maradt. Zsolt meglapogatja a hátát.
- Azóta megtanultam, hogy ő is érző lény. A kutya is csak ember.
Zsolt pedig érettségizett, s jelentkezett az általános vállalkozási főiskolára.
- Mennyire szoktad már meg, hogy nem látsz?
- Néha még lázadok, de mindig vannak jó emberek, akik továbbrugdosnak, mondván, apa, ez így nem mehet tovább...

Kállai Márton felvételei