Nagypaládi jávor

A kis öregasszony a falhoz húzódva álldogált, messziről kirítt a lármás társaságból.
– Megnézhetném közelebbről is őket? – álltam meg előtte, s lehajoltam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a kanalakat.
– Hogyne – felelte, de mielőtt még szétnyitotta volna a táskát, ijedten körbepislantott, nem lát-e minket valami ellenőr.
Jó nagy, öblös kanalak voltak. Kicsit esetlen, kicsit félresikerült kanalak, de éppen ez fogott meg bennük. Hogy mindegyik más, nem azok a gyári egyenkanalak.
– Ki faragta ezeket? – próbáltam ki sorra őket.
– Az uram – mondta, és az ujjaimat nézte, ahogy egyenként végigsimítottam a kanalakon. Valami rosszallást olvashatott ki a mozdulataimból, mert zavartan magyarázkodni kezdett. – Csak hát rossz már a szeme, meg a kései is életlenek… Azért ilyen egyenetlenek. De higgye el, jók lesznek ezek. Túl fogják élni az uramat.
– Nyárfa, úgy látom nyárfa – mondtam –, annak ilyen könnyű, puha a fája.
– Nem, nem – ingatta fejét a nénike. – Az nem nyár. Annak nem ilyen fehér a színe.
– Hát akkor fűzfa – nevettem el magam, de erre is csak ingatta csendesen a fejét.
– Nem ficfa.
– Hát akkor mi? – váltott bosszúsra a hangom.
– Jávor… jávorfa.
Már eddig is sejtettem, hogy a nénike messziről jött, valahonnan a Tiszahátról, de a „ficfa” és a jávorfa hallatán már egészen biztos is voltam benne. Mert a „ficfa” meg a jávorfa, más néven a fűz s a hegyi juhar jószerivel csak a Felső-Tisza-mentiek nyelvében ismert, másutt jóformán ismeretlen. Megkérdeztem hát, hogy merről jött: csak tán nem Gyarmat, Fehérgyarmat környékéről?
– Onnan, onnan – bólogatott. – Csak egy kicsit messzebbről.
– Tiszabecsről, Milotáról talán? – örültem meg neki, mert én minden becsinek, milotainak örülök, mióta arra járok horgászgatni, tekeregni. Vagy harminc esztendeje.
– A túloldalról. Tiszaújlak mellől. Nagypaládról.
Nagypaládon jártam már, az egyik legszebb kárpátaljai magyar falu, mindjárt az országhatár mellett. Nagy, magas tetejű házakkal, faragott tornácoszlopokkal. Barátaim is élnek ott, mint Botos Csaba, a polgármester. Meg Oroszi Jóska bácsi, akivel az országhatáron hagyott szögesdrótot is majdnem lebontottuk egyszer.
Erről persze a nénike mit sem tudott. Ki is kerekedett a szeme, mikor rákérdeztem:
– A vén Oroszi megvan még?
– Jóska? Meghalt szegény – mondta megkönnyebbülten. Mert végképp megbizonyosodhatott, hogy nem kell tőlem tartania. Hisz aki Paládot ismeri, rossz ember nem lehet. Már mosolygott is, mikor az árak felől érdeklődtem. Eddig minden percben óvatosan körbenézett, de most már-már vidáman felelte, hogy száz. Hogy száz forint darabja.
Benyúltam a tárcámba, kivettem belőle egy papír kétszázast. A tenyerébe tettem, aztán zsebre vágtam egy kanalat.
– Tartsa csak meg nyugodtan azt a visszajáró százast – mondtam, s fordultam, hogy megyek. De megfogta a karom.
– Nem, nem – nézett nagyon komolyan a szemembe. – Csak akkor, ha kettőt választ.
Zavarba jöttem, én még ilyet magyar piacon sose éltem meg. Kivettem hát, csak úgy találomra még egy kanalat a szatyorjából, és felléptem a közben megérkező buszra.
Már csak otthon vettem észre, hogy a hirtelen jött jóval öblösebb, komolyabb szerszám, mint az első. Konyhába nagy, bográcsnál viszont kitűnő. Legutóbb is azzal kavargattuk a Túr mellett az ételt. Rég nem fehér, itt-ott már meg is égett, de aki ért hozzá, észreveszi rögtön, nem akármilyen fából van az a kanál.
Jávorfából. Ami juharfa ugyan – de mennyivel szebb, hogy nagypaládi jávor!