Petőfi és a koltói cigánylány I.

Leszakadt az ágy Petőfi és Szendrey Júlia alatt 1847. szeptember 9-én hajnalban, amikor, mint friss házasok, Koltó felé tartva megszálltak Nagybányán – mondja huncutul a hetvenegy éves János gróf.
– Hogyhogy? – kérdem álnaivan.
– Maga szerint miért szoktak recsegni-ropogni és kilazulni az eresztékek azokban a fekvőalkalmatosságokban, amelyeket nászutasok használnak?
Egyik cigarettát a másik után gyújtja dr. Teleki a csepeli panel hetedik emeleti ügyvédi irodájában, de nem zavar a füst, mert olyan erős huzatban ülünk, hogy valósággal felhajlik tőle a szempillám.
A sors viharos erejű huzatában csinálta végig az életét házigazdám dédapja, gróf Teleki Sándor; isteni szerencse, hogy nem repült ki a földi létből időnek előtte. Kétszer akarták kivégezni, számos csatában, ágyútűzben vitézkedett Európa hadszínterein, nem beszélve arról, hányszor szakadhatott volna meg a szíve egy-egy szépasszonyért. Csoda-e, hogy ő lett Petőfi egyetlen arisztokrata barátja, mi több: igazi kebelbéli cimborája.
– Nagykárolyban kezdődött a cimboraság, a Szarvas Fogadóban, 1846-ban – meséli az utód. – Dédapám mellett és a költő körül is egy­egy társaság múlatta az időt. Egyszer csak a kompániák tuszkolni kezdték egymás felé a két embert, nosza, ismerkedjenek meg! „Szervusz, druszám!”, nyújtotta a kezét az ősöm, mire Petőfi kissé bizalmatlanul így szólt: „Én még eleven gróffal nem beszéltem.” „Hát döglöttel beszéltél-e?”, kérdezte dédapám, a körülállók nagy derültségére. Aztán az újdonsült barátok kivilágos kivirradtig húzatták a cigánnyal. Alighanem berúgtak.
– Koltón józanodtak ki? – érdeklődöm az ügyvéd úrnál.
– Nem tudom, de biztos, hogy Petőfi a mézesheteit megelőzően kétszer is járt az ottani kastélyunkban.
– Most kié a kastély?
– Az én tulajdonomban van 2005 óta – jelenti ki János gróf a jog szabatos nyelvén –, igaz, egy román ember kísérletet tett rá, hogy visszaigénylés címszó alatt megkaparintsa. Csak hát a telekkönyvek nem hazudnak. Kiderült, hogy a kastély, amelynek ablakaiból Erdély egyik legszebb panorámája tárul elénk, mindig is a családomé, a Telekieké volt. Jelenleg Petőfi Múzeum található az ősi falak között.

Újságíróként, de magánemberként is kíváncsi lennék, hogy amikor a druszáknak még sejtelmük sem lehetett arról, hogy barátságuk emlékét múzeum fogja ápolni, vajon min szörnyülködtek, min álmélkodtak, min tréfálkoztak Koltón. Biztosan csak annyit tudunk, hogy a magát „vadnak” nevező gróf lovagolni tanította az állatokhoz jó érzékkel közelítő poétát. Lévén azonban, hogy Petőfi első két látogatása idején még mindketten nőtlenek és fiatalok voltak, megkockáztathatjuk a feltevést: a gróf vígan előadta a szoknyák körüli kalandjait, kiváltképp a szentpétervári történeteket, amelyek 1843-ban estek meg, amidőn elkísérte zeneszerző barátját, Liszt Ferencet oroszországi koncertkörútjára.
Nem akármiről van ám itt szó! Teleki Sándor ugyanis casanovai színtű hódolója volt a fehérnépnek. A magyar főúr e derék tulajdonságáról állítólag maga a cárné is kegyeskedett élvezettel meggyőződni – habár ezt bizonyítani lehetetlen. Mindenesetre Sándor grófnak még arra is futotta, hogy Liszt Ferencet kisegítse; nőt szöktetett neki, mégpedig Glasenapp orosz herceg feleségét.
– Dédapám barátsága Liszttel majdnem olyan elmélyült volt, mint amilyet Petőfivel tartott fent. Már akkor párbajt vállalt a komponista becsületének védelmében, amikor jobbára még csak távolról bámulta a művész lenyűgöző tehetségét. Egy német tiszttel verekedett meg Berlinben, akinek bizony levágta a karját – közli a házigazda.
Petőfit valószínűleg elszórakoztatták koltói házigazdájának kalandjai, ámbár, ami az asszonyokat illeti, a költő sem panaszkodhatott, elvégre minden rendű és rangú fehérnép képes volt megdobogtatni a szívét; Koltón például egy cigánylány, Pila Anikó. Amolyan kóborgó cselédféle volt ez a nő a kastélynál, aki esténként besurrant a vendéghez. Hamar felparázsló, szénfekete szemei megigéztek bárkit, szépséges lába, őzike-könnyű járása azonnal ingergazdag környezetet teremtett.
– Amikor a poéta elkérte a kastélyt a Szendrey Júliával eltöltendő mézeshetek idejére, kikötötte, hogy a cigánylánynak onnan távoznia kell, hiszen kínos helyzetbe keveredhetett volna ifjú férjként az újasszony előtt – adja elő a csepeli ügyvéd. – Egyébként Petőfi annak a kívánságának is hangot adott, hogy ne legyen egyetlen cseléd sem a kastélyban, mert a szolgaság őt, mint népi sarjadékot, zavarja. Erre az ősöm csak annyit mondott: „A szakácsnőt mégiscsak itt hagyom, mert éhgyomorra nincs szerelem.”
Hanem Pila Anikó története jó húsz év múlva folytatódott:
– Az 1867-es kiegyezés eredményeképpen dédapámnak megbocsátották, hogy élenjáró szabadságharcos volt 1848–49-ben. Hazatérhetett az emigrációból, visszakapta elkobzott javait. Egyszer a nagybányai promenádon sétálgatott Jókai Mórral. Közel hozzájuk egy lompos cigányasszony ült a földön és kéregetett. Hirtelen előpenderült két zsandár, s kezdték elhajtani a kéregetőt a helyéről, ne lábatlankodjon tovább az urak előtt. „Hagyjátok, Petőfié volt!”, szólt rá a hatóság embereire dédapám, mert megismerte Pila Anikót, és tudta, hogy az öregedő, megtört asszony minden évben elzarándokol Fehéregyházára, oda, ahová Petőfi sírját gondolták abban az időben a helybéliek. Mindig vitt virágot a költőnek, annak halála napján. A zsandárok pedig arra a szóra, hogy Pila Anikó „Petőfié volt”, vigyázzba vágták magukat és tisztelegtek a fél perccel korábban még szutykosnak nevezett cigányasszony előtt.

(Folytatás a következő számban)