Gesztenyegép

Kétségtelenül az övé volt a legkorszerűbb és leghatékonyabb ilyen szerkezet a városban. Erre fel, tessék: a gesztenyeünnep késő délutánján még mindig nem volt annyi bevétele, mint amennyibe a gesztenye meg a szén került. Ellenben volt néhány CD-je különféle sztároktól, szórólapjai és prospektusai a helyi erőktől és a díszvendég honatyától, meg mindenféle haszontalansága, amit azoktól kapott, akik ily módon fizették meg a frissen sült csemegéjét. S olyanok is voltak, akiktől még ennyit sem kapott, mert az okos árus bizony nem fogad el pénzt rendőrtől, rendezvényt biztosító kigyúrtaktól meg helybéli nehézfiúktól. Szóval nem volt semmi jó az egészben, ha csak az nem, hogy a mellette mindenféle bőr meg egyéb divatékszereket áruló fiataloknak ment a bolt. Hol söröket, hol pálinkát hoztak valahonnan, s a finom sült gesztenyéért cserébe őt is megkínálgatták. Gáspárnak egyre inkább fejébe szállt a sok cseretétel, s egy idő után már az éhség sem gyötörte, pedig hajnal óta nem evett semmit.
Ráadásul, mikor már az alkonyat igazi esti sötétséggé lett, közeledett a tetőfokához az ünnep, s a tömeg egyre dúsabb hullámokban hömpölygött a központ felé, ahol a sztárok koncerteztek, ismét megjelentek a rendőrök, és közölték, hogy most már elég, szépen pakoljanak fel és húzzanak vissza oda, ahonnan jöttek, de legalábbis a szomszédos, kisebb térre, mert itt mindjárt kezdődik az est fénypontja, a tűzijáték, az árusoknak pedig menniük kell. Gáspár rimánkodóra fogta, hogy nézzék, hát annyi pénzt sem keresett, amennyit belefektetett, ráadásul most jönne el az ő ideje, miért kergetik el, hiszen a zsandár urak is tudják, milyen nagyszerű az ő gesztenyéje. Ám azok hajthatatlanok voltak.
– Miért nem árulsz tűzijátékot? – kérdezte valaki. Gáspár oda akart mondani egy papást-mamást, de hiába nézett körül, nem látta a kérdés feltevőjét. – Árulj tűzijátékot! – hallotta ismét a hangot. Az utca meg a tömeg túloldalán egy szokatlan szakállú ember állt és vigyorgott. – Tűzijátékot, komám! – mondta, aztán eltűnt.
Gáspár, ahhoz képest, hogy mennyire megszédítette a barátkozás a szomszédaival, nagyon gyorsan összepakolt. Eltolta a szerkezetét a város legmagasabb épületéhez, a Nagytoronyhoz. A bejáratra nem vigyázott senki, az őr a közelben beszélgetett a szakállas fickóval. Emberfeletti erővel ragadta meg a gesztenyegépet. Felcipelte a legfelső emeltre, majd a torony lapos tetejére. Tűzijátékok tengerében találta magát. Felállította a gesztenyegépet. Begyújtott. A gesztenyéket egyenesen a parázsba dobta. Valaki hátba bökte. A szakállas ember volt. Pálinkásüveget nyújtott felé. Gáspár jót húzott a megszámlálhatatlan fokú szeszből. A szakállas vigyorgott. Tűzijátékot! Gáspár dülöngélt és homályosan látott, de megtalálta a gesztenyék kavarására való lapátkát. Izzó gesztenyéket emelt rá, majd felhajította őket az égbe. Egy másodperc alatt a parázsló golyócskák elérték pályájuk csúcsát. Ott pedig, gesztenyétől nem várható dörgéssel, felrobbantak, és ezernyi színes szikrát hánytak szanaszét. Gáspár csodálkozott. Megismételte az előbbi műveletet. Kék és piros tüzecskék. Újra. Zöld és sárga. Megint. A gesztenyék hol csillagokat hánytak, hol pálmafa alakban szikráztak el, hol valami más alakot formáztak az égen.
A közönség elől lezárt, hivatalos és kevésbé hivatalos elöljárók számára fenntartott részre, ahonnan a legszebb látvány tárult a tűzijátékra, izzó gesztenyék kezdtek potyogni az égből abban a pillanatban, amint kezdetét vette a műsor. Rendőrök jöttek, tűzoltók és mentők. Szaladtak mind a torony tetejére. De a jegyzőkönyv szerint nem találtak mást, mint egy ócska vashordóból kialakított kályhát, egy darab szeneszsákot némi faszénnel, egy darab jutazsákot mely több kiló gesztenyét tartalmazott, egy doboz gyufát, egy lyuggatott kupakú, egyébként üres műanyag palackot meg egy félliteres pálinkásüveget. Egyik tűzoltó szerint ugyan erőteljes kénkőszag terjengett a helyszínen, de az bizonyára csupán a tűzijáték bűze volt.