Nem éri meg répázni

Két civil szervezet és a március 10-étől hivatalosan is bezárt Szerencsi Cukorgyár szakszervezeti bizottsága kezdeményezte a mostani megmozdulást. Amely miatt – hallhattuk a demonstráción – a beszállítókat, a répatermesztést kényszerből felhagyókat is számolva több száz munkahely szűnik meg. A BHD Hőerőmű szalmaerőműve azonban, ha kiszolgáló üzemei is megépülnek, legalább háromszáz új állást kínál nekik. A szalmatüzelésű erőművet a Békés megyei Medgyesegyházán ugyan nemrég elküldték (az erről szóló cikkünk címét idézve) a „bús francba” – de hova menjenek dolgozni a munka nélküli szerencsiek? Vagy nyeljék le azt a tokaji borvidéket védők és erőműpártiak között kialakított kompromisszumot, hogy állami pénzből épüljön egy jóval kisebb erőmű? Egy új engedélyeztetési eljárás évekre visszavetné, ha ugyan meg nem torpedózná a beruházást.
– Nekünk itt és most, nem a távoli jövőben van szükség munkahelyekre! – szögezte le Rónavölgyi Endréné, a város polgármestere. – És minden olyan tevékenységnek, ami nem káros a környezetre, létjogosultsága van. Az ipari parkba tervezett szalmaerőműnek is. Két éve hajtjuk az ügyet, hiszen csak borból meg a Rákóczi-várból nem lehet megélni. A gyárbezárás most abszurd módon minket igazolt, mert pillanatnyilag az erőmű az egyedüli „egérút” az elbocsátottaknak. Pedig az agrártárcával és a gyár szakszervezeti bizottságával közösen a végsőkig küzdöttünk a cukorgyárért. Például kiharcoltuk a répatermesztőknek a létező legtöbb pluszt a felvásárlási árhoz, ők mégis az uniós kártalanítást választották. A vonat elment, alapanyaghiány miatt bezárt a gyár. Elment a rendszerváltás utáni privatizációkor is, amikor szőröstől-bőröstől eladták külföldieknek a cukorgyárat. Fel se vetődött, hogy, külföldi példára, a dolgozókat és a répatermesztőket is bevonják a tulajdonosi körbe. Mert akkor bizony ár ide vagy oda, meggondolták volna magukat!
– Ez egy világgazdasági folyamat, politikamentes forgatókönyvvel – mondta Czina György. A 47 éves bekecsi agrármérnökből a téesz megszűntével lett mezőgazdasági vállalkozó. 670 hektáron főleg szántóföldi növényeket, 40-50 hektáron cukorrépát is termesztett mostanáig.
– Sajnálom abbahagyni, mert a cukorrépát a növénytermesztés nehéziparának tartom. Kevesen értenek hozzá. Sajnálom a dolgozókat is, akik közül személyesen is sokat ismerek, mert annak idején szakcsoporti elnök voltam a gyárban. Miután csatlakoztunk, keserű pirulaként folyamatosan adagolták nekünk az unió cukorreformját. Amit persze nem az EU talált ki.
A közösséget, melyhez időközben csatlakozott Magyarország is, a Kereskedelmi Világszervezetben (WTO) hozott kompromisszumos vállalás kötelezte, hogy három éven belül „igazítsa” európai árait a cukor világpiaci árához. Ha az olcsó brazíliai nádcukrot vesszük, ez egyet jelent a répacukor és az alapanyag felvásárlási árának 40 százalékos csökkenésével. Ilyen áron a termesztőknek már nem éri meg répázni.
– Nekem még szerencsém volt – árnyalja a képet a gazdálkodó –, mert a mély fekvésű részen 58 tonnát termeltem hektáronként. De sok termesztő csak 30 tonnás átlagot ért el, ami olyan veszteségbe sodorta őket, hogy volt, aki a földbérleti díját se tudta kifizetni. S mivel mind az ár, mind az aszályos klíma tartósnak ígérkezik, még a kiemelt állami támogatás ellenére is versenyképtelenné vált a cukorrépa.
Ez a dolog lényege. Nem véletlen, hogy az egykori tizenkét magyarországi cukorgyárból már csak a kaposvári működik, s az is ki tudja, meddig? Az uniónak már nincs szüksége magyar cukorra, tehát busásan és korrektül fizet a kvóta visszaadásáért. Az elmúlt három év termésátlaga alapján, két éven belül 10-11 ezer forintot meg nem termelt tonnánként. Ami elég ahhoz, hogy mindenki újragondolja, mi lesz a cukorrépa helyén. A nagyok nyilván igen jó pénzt kapnak: van olyan környékbeli cég, amelyik 500-600 millióra számíthat. A fix áron kötött szerződésekkel, alacsony termésátlaggal viszont csődbe mentek volna a termesztők, ami legalább akkora lavina, mint ha bezárnak egy gyárat. Az emberek ezért írták alá a szerződést.
– Én nem vagyok szalmaerőmű párti, mert nem tartom alternatív energiatermelésnek. Ahol a lecsökkent állatlétszám miatt szerves trágya helyett műtrágya kell az energiafűhöz? Hosszú távon feléljük azt, amiben még gazdagok vagyunk: a termőföldünket. A földbe ugyanis vissza kell pótolni az eltüzelt szerves anyagot, hogy fenntartsuk a talaj termőképességét. Belgiummal ellentétben, ahol gazdag az állatállomány és bőven van szerves trágya, nálunk ez csak rövid távú haszonszerzésre jó – szögezte le Czina György.
A kihalt gyár egyik üres irodájában Rudna Istvánnal, a Szerencsi Cukorgyár szakszervezeti bizottságának elnökével beszélgetek. Huszonöt évet dolgozott művezetőként.
– Dédnagyapám Morvaországból települt át, s egyike volt a gyár felépítőinek. Nagyapám, édesapám, édesanyám, nagybátyám, nagynéném is itt dolgozták le az életüket. A technológiai fejlesztésekkel mára a répacukor minősége európai színvonalú lett – kanyarodik a mához a szakember, aki szerint értelmetlen volt a fejlesztés, mert az olcsó nádcukor miatt a szerencsi süvegcukorból egyszerű dísz lett.
Amikor bejelentették a gyár bezárását, zászlókat raktak ki, s még a férfiak közül is sokan elsírták magukat. A szakszervezetisnek rengeteg lett a dolga. A Mátra Cukor Zrt. igazgatósági tanácsának elnökével, Pokol Balázzsal – aki korábban szerencsi gyárigazgató is volt – sikerült kidolgozni egy olyan szociális tervet, mely szerint az állásukat elvesztettek több pénzt kapnak, mint a cég tavaly ősszel bezárt szolnoki gyárának elbocsátott dolgozói. Szerencs kisváros, ahol a munkanélküliség kétszerese a szolnokinak. Eredmény volt az is, hogy a kollektív szerződésben rögzített felmondási és végkielégítési tételeken túl 21 havi bruttó alapbérnek megfelelő kárpótlást kapnak az emberek. Aki vállalkozásba fog, annak a költségeit is kifizeti a cég, az átképzéseket pedig 2,5 millió forinttal támogatja. Az ember szíve mégis belesajdul, hogy szeptemberig a termelőberendezéseket eltüntetik, a gyárból ipartörténeti műemlék lesz, s a földet rekultiválják. Tőlünk már sóval is bevehetnék… – teszi hozzá Rudna István.
A 47 éves Tímár Józsefné Ildikónak, aki tizenkilenc éves korától itt dolgozott, kilenc nap van még hátra munkaviszonyából, és munkavédelmi vezető férjének is felmondtak. Az asszony – párjával együtt – már lázasan keresgél, hiszen szerinte a szalmaerőmű legkevesebb két év múlva épül meg, már ha lesz belőle valami. A szakképesítéseivel – élelmiszer-ipari üzemmérnök, sütő- és édesipari technológus, minőségügyi mérnök – elvileg találhatna munkát, gyakorlatilag viszont, mivel körülötte sok a jelentkező, elég csekély az esélye. Az a márciusi Ildikó-nap, mikor megtudta, hogy nincs többé munkája, olyan volt számára, mintha meghalt volna valaki a családjából. Beszéd közben elnézést kér, kiszalad a mosdóba, s igyekszem nem észrevenni, hogy kisírt szemmel jön vissza. Mégis azzal búcsúzik: erősnek kell lennie! Nekik nem lesz könnyű új életet kezdeni, mert családjukban sok az öreg, akiket nem hagyhatnak magukra.