Bukj föl az árból

Döbbenten állunk a jelenség előtt. Miért? A válasz többrétegű. Írom ezt úgy, hogy a fenti sorok a könnyen dumálók – akiknek semmi sem drága – kibictáborából szól, pedig. Pedig én a magyar nyelv és irodalom érettségi emelt szintű bizottságban hosszú időn át tevékenyen részt vettem. Feladatokat írtam, ellenőriztem, értékeltem, elemeztem, de legfőképp hittem. Hittem abban, hogy ez jó lesz. Onnan bentről nem látszott, hogy ott kint mégsem olyan jó. Nem riogattak a számok, hogy a kölkök rohamosan csökkenő arányban választják az emelt szintet.
Emlékszem, volt olyan próbaérettségi-sor, amit bizonyos iskolák diákjai látványosan szabotáltak, egyszerűen nem oldották meg a feladatsort, csak úgy ímmel-ámmal. Ki is jött az eredmény, hogy az egész kétszintű rendszert a kukába lehet dobni. Aztán kiderült, hogy a diákokat senki sem noszogatta, hogy ugyan már csináljátok, mert a jövőben jobb lesz nektek, sőt, burkoltan célozgattak rá, ha nem sikerül a próba, akkor éles sem lesz, értik ugye.
Mindenesetre az emelt szintű érettségi értékek mentén próbált szerveződni. A tudást nem tananyaghoz igyekezett és igyekszik kötni, hanem képességhez, tehetséghez. Aki tud elemezni, folyamatokat értékelni, annak mindegy, hogy mit elemez, értékel. Csak a klasszikusoknál maradva, nem halat, hanem hálót akart adni. De mi is? Az érettségi? Az nem lehet, hiszen az vizsga, és nem oktatás. Így van. Mivel a bemeneti oldal nem igazán akaródzott változni, ezért a kimeneti oldal változott. Értik, ha nem vagy hajlandó például angolul tanulni, akkor bezárlak egy olyan szobába, amelynek elektronikus, jelszavas zárja az angol igeragozás ismeretében evidensnek tekinthető betűkombinációval nyílik. Tehát muszáj leszel angolul tanulni, ha ki akarsz jönni, azaz hálót készíteni. Na ez a szövés-fonás van éppen megbukóban.
De nem a gyerek a hibás. Az teszi a dolgát: ott lóg, ahol tud. Mi, a társadalom, pedig szintén tesszük a dolgunkat. Visszahúzunk ott, ahol tudunk. A felsőoktatás is úton-útfélen nyírta a rendszert, mert elvették tőle a válogatás jogát, illetve a fejkvótákból származó bevétel is erősen apadt volna. Aztán sikerült egy olyan bonyolult számítási rendszert létrehozni, amellyel ki lehet sakkozni, hogy ne kelljen emelt szintűzni.
Aztán: miért higgyen nekünk egy diák, hogy érdemes tudni, amikor hat általánossal havi nyolcvanat lehet keresni feketén. Miért tanuljon tovább, amikor apu sem fejezte be a fősulit, hanem vállalkozni kezdett, és most már az interneten is fönt van, igaz, a legnagyobb APEH-adósok között. Miért szeressen könyvtárba járni, ha kiröhögik, mert még könyvet olvas.
Ebben a közegben kellene értékteremtő, a közvetlen anyagi örömöktől független távlati szemléletet átadni, hitelesen, meggyőzően. Ez várna a tanárokra, és az, hogy őszintén mondják: a nehezebb, de szebb utat – értsd tanulás, minőségi tudás – válaszd, később hasznod lesz belőle. Mosolygunk, ugye?