Bükki kőkorszaki szaki

Ha sürgősen szakócára lenne szükségem, tudom, hogy Szilvásváradon gyorsan beszerezhetném. Mi több, Regős József hosszasan dicsérné nekem az ősembert, aki találékonyan a vizeletével cserzette a bőrt, s ragasztónak méhviaszt, fenyőgyantát használt, bár a férfiak e célból saját testnedveiket is bevetették…
Marokkőre ugyan nincs égető szükségem, mégis órákon át hallgatom az ősemberbarlangok lelkes kutatóját a Szalajka-völgyben.
József csak azért költözött ide a fővárosból, hogy itt élhessen a Bükkben, egy ugrásnyira Istállós-kőtől. Vettek egy parasztházat, s nyitottak egy aprócska boltot, ahol kőkorszaki eszközöket árulnak.
– Eredetileg a barlangok rejtélye vonzott. Hihetetlen érzés, hogy átbújok egy szűkületen, s olyan helyre jutok, ahol ember még nem járt – meséli Regős József.
A romantika mellett a veszélyekkel is szembesült. Egyszer például Bódvaszilas környékén ereszkedtek alá hárman. Az ország egyik legnagyobb barlangtermén, a Titánok csarnokán túl egy olyan szakaszhoz értek, ahol korábban egyik társuk életét vesztette. József elvétett egy lépést, s máris nyolc métert zuhant. Ideje sem volt megijedni, s törött lábbal hevert odalenn, 150 méter mélyen. Szerencsére akadt kötél és deszka – sínbe tették a lábát, s úgy hozták őt a felszínre. Mindez nem vette el e kedvét a kalandozástól, sőt… Lelkesen falta a könyveket, őstörténetet, régészetet, geológiát tanult, igazi autodidakta módjára képezte magát. Tudta, hogy egy vérbeli kutató a kényelmetlen helyzetekben is kitart. Vértes László régész például, aki meglelte a vértesszőlősi előember, Samu csontjait, képes volt derekára kötött kötéllel ásni három napon át, fejjel lefelé lógva egy sziklahasadékban.
Kezdetben pedig úgy tűnt, Regős József követi a családi hagyományt, s rendes iparos lesz Zuglóban. Akárcsak az egyik dédapja, aki rézöntő volt, s keze munkáját dicsérik a Hősök terét díszítő királyszobrok fölött lebegő angyalfigurák. Józsefet azonban vonzotta a mélység és a magasság: ipari alpinistaként másnak elérhetetlen helyeken festegetett vagy kéményeket bontott. Egyre gyakrabban szállt alá a föld gyomrába, s tagja lett a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulatnak. Az igazi érdeklődés azonban akkor csillant a szemében, amikor találkozott Ringer Árpád neves őstörténésszel, aki most a Miskolci Egyetem tanszékvezetője. Jó két évtizede régészekkel járja a föld alatti termeket. Ringer professzor kutatócsoportjához csatlakozva bejuthatott például a franciaországi lascaux-i barlang egy olyan szakaszába, amelyet a látogatók előtt lezártak. Megbámulhatta a legősibb művészeti alkotásokat, a 18 ezer évvel festett teheneket. S a lovakat, amiknek a nyakát 28 pettyel díszítette az ősember – valószínűleg nem véletlenül, hiszen épp ennyi a holdhónap napjainak a száma. József eztán már nem lepődött meg azon, hogy az istállóskői barlangban meglelt újkőkori áldozati tüzelőgödör éppen 27 fiatalember csontjait rejtette. – Jó kannibál szokás szerint valószínűleg a hónap minden napján belakmároztak egy gyereket – magyarázza.
A barlangkutató maga is rábukkant izgalmas dolgokra. Lillafüred közelében, Kőlyuknál vésett cseppkőképződményeket talált. A késő bronzkoriak azért kapargatták a követ, hogy festékport nyerjenek. A halotti szertartásokon ugyanis az volt a szokás, hogy a zsírral elkevert – gyászra utaló – fehér festékkel magukat kenték be, az életet jelképező vörös színűvel pedig a halottaikat.
Kedvenc helyén, Istállós-kőn viszont egy teljes medveállkapocsra lelt. Az őskori mackó fogai egészen az idegszálakig lekoptak, ezért szörnyű fájdalmában megváltás lehetett neki, mikor az ősember elejtette. A jégkori barlanglakók csak telente rostokoltak a hegy gyomrában, meséli. Tavasszal útra keltek, s a zsákmány reményében a lengyel síkságig követték a vándorló mamutokat, bölényeket. Az istállós-kői barlangban, ahol 30 ezer éves hangszereket – csontfuvolát és sípokat – találtak, nemcsak a külhoni kutatókat kalauzolja József. Nemrég egy félig német, félig orosz fiúval hozta össze a sors, aki azért vette meg az ősfuvola másolatát, hogy magyar népdalokat adjon elő – csontzenével.
A Bükk ezer ismert barlangjából legalább két tucat olyan akad, ahol egykor ősember élhetett. Regős József rég azt bizonygatja: a terület megérdemelné, hogy a világörökség része legyen. Sokan hóbortosnak tartották, mikor néhány éve kiötlötte, hogy építsenek ősemberparkot. Elképzelte magát, amint naphosszat kedvenc elfoglaltságainak hódol: követ pattint, nyelet ragaszt a kőbaltához vagy épp állatot nyúz kőpengével. Esetleg a subalyuki Neander-völgyi módjára kőlándzsát dobál. Nemrég kiderült, a Bükki Nemzeti Park fogadóépületet emel Szilvásváradon, s ott életre kelhet a kőkorszaki szaki. Ott terül el majd az ősember vadásztábora, s lesz mellette vesszőből font neolit kunyhó meg bronzkori ház is. Regős József már alig várja…
– Lehangoló, hogy az ember az utóbbi 40-50 ezer évben biológiailag már nem fejlődött. Legfeljebb a tárgyaink lettek tökéletesebbek. Ma már nem a fizikailag legerősebb egyed lesz az alfahím, hanem az, aki a legmenőbb kocsival jár – jegyzi meg búcsúzóul az őskőkor megszállottja. Majd beszáll megviselt, korosodó járgányába…