Évgyűrűk

Tavasz volt, a fák első rügyeiket bontották, a hajnalok még harmatot hoztak, tízre száradt föl a fű.
A kis különítmény megállt az utca közepén, a sofőr az órájára nézett, és nem szállt ki az ülésből. Az ablakon át tarisznyát nyújtott hátra, egy másikat az ölébe helyezett. Mind a négyen zöld szalvétába csomagolt szendvicset húztak elő, kényelmesen széthajtották, és az első falatok után belefeledkeztek a májkrémes és kolbászos töltelékbe, ahogy a füstölt sajt és a roppanós, friss paprika ízével keveredik.
– A tiéd milyen? – kérdezte az egyik, aki csillogó karórát viselt a bal csuklóján.
– A fenébe, mondtam, hogy szalonnát ne csomagoljanak. A múltkor is úgy beleült a gyomromba, hogy majdnem kórház lett a vége – mondta a másik, akinek aranylánc lógott a nyakában.
– Szóljatok, ha víz kell – szólt hátra a sofőr, szájában öklömnyi gombócban forgott a kenyér, s mikor lenyelte, ádámcsutkája előre tolta az overall fölé hajtott nyakkendőt.
– Tea nincs? – kérdezte a harmadik, szemei tegnapi fáradtságról és némi töményről árulkodtak, s mert az arca borotválatlan maradt, rockzenésznek festett vastag arany karláncában.
A madarak némán figyeltek, mint akik valahol már látták őket, de nem őriztek róluk jó emlékeket.
Megszólalt a sofőr telefonja. Hosszan, kitartóan csöngött.
– Miért nem veszed fel? – kérdezte a nyakláncos.
– Miért, miért? Azért, mert dolgozunk. És aki dolgozik, az nem hallja a telefonját – aztán egy gyors mozdulattal fölhúzta az ablakot.
– Te, hogy ennek mindenre van valami magyarázata, én még ilyet nem láttam – mondta a karórás.
– És az se véletlen, hogy ő a sofőr – mondta a karláncos.
– Csak tudnám, mivel érdemelte ki? – kérdezte a nyakláncos.
A telefon elhallgatott, a sofőr kilökte az ajtót, és megindult az utcai kuka felé.
– Tavasz van, gyerekek, ráolvadt a vaj a nyakkendőmre – mondta, és kidobta a narancsszín selyemkendőt.
A többiek nem szóltak egy szót se, a szalvétával megtörölték a szájukat, megitták a vizet, aztán leszálltak a teherautóról.
– Hol kezdjük? – kérdezte a karláncos, és szétnézett az utcán.
– Zsákutcából csak kifelé érdemes – mondta a karórás, és lehajtotta a plató támláját.
Sisakot, védőszemüveget húztak magukra, majd egy súlyos ládát dobtak a platóról a földre. A sofőr kulcsot vett elő és kinyitotta. Négy láncfűrész volt benne, két sárga és két piros. Szó nélkül fölkapták őket, és megindultak a zsákutca vége felé. Éppen csak tíz múlhatott.
Az utcát fülsüketítő motorzúgás töltötte meg, aki otthon volt, csak kinézett és már zárta is az ablaktáblát. Delet sem tartottak, megállás nélkül folyt a munka.
Lehetett úgy délután négy, mire végeztek. Mikor a fűrészgépek elhallgattak, mintha súlyos, fullasztó terhet emeltek volna le az utcáról.
A munkából hazatérő első biciklisek megálltak az utca végén, azt hitték, eltévesztették a bejáratot. Háromszor is megnézték az utcatáblát, mire behajtottak, de akkor is úgy, mintha attól félnének, hogy összeszakad alattuk a bicikli.
Nem telt bele húsz perc, csöngtek a telefonok és kapucsengők, az utca megtelt néma emberekkel. Nem volt kérdésük, és nem volt válaszuk sem.
Minden fa, bokor, de még a támasztókarók és a csemeték is eltűntek az utcából.
– Én hallottam, hogy dolgoznak, de… – és itt nem tudta folytatni az asszony, meghúzta nyakán a kendő csomóját.
Másnap az utca minden lakója följelentést tett a rendőrségen és a városházán, de tudták, minden hiába. Aztán este előszedték a télről maradt tűzifát, és a zsákutca végén tüzet gyújtottak, ötvenliteres bográcsban főzték a pörköltet. Otthonról hozott tányérból falatoztak, némán itták a bort, s rönktől rönkig sétálva cipőjük orrával számolták az évgyűrűket.