Isten tenyerén

Azt mondja, szevasz, mi van? Kérdezem: kijössz értem? Legalább egy órával előbb haza tudsz menni. Nem megyek, mondja. Elegem van belőletek. Először is, dög meleg az épület, másodszor: most hívott valaki éppen, hogy mi van, mikor érkezel.
– Kicsoda? – Egy nő. – Adrienn? – Úgy van. – És? – Arra kér, telefonáljak neki, ha jelentkezel. – Akkor most hívod? – Nem. Megkérdeztem a tudakozót, mikor érkezik be a járatod. Mással nem jöhetsz, csak ezzel, a négy tízessel. Tegnap kétszer hívott. Mind a kétszer fölkeltett. Ha most káromkodnék, nem csodálkozhatnál. – Sanyika, ne aludj annyit. Hizlal, bágyaszt.
Hogyan is van ez, nézek bután. Adrienn a munkahelyre telefonál, nekem nem? Igaz, a készülék már tegnap kikerült a konyhaszekrény tetejére. A konyhaajtó meg zárva, mert a huzat csapkodta az ablakot, zavarta a szobafestőket. Nem hallottam, ha engem keresett volna. Tegnap legalább két órát bogarásztam a pincében. Elkerülhettük egymást, a csengetés és én.
Hátizsákot föl, benne a ruha két napra, étel két napra, kutyakaja, laptop a kilós adapterrel, egy fűrész, mert az orgonabokor már benéz a szobaablakon, ezt alig tudom elhelyezni a hátizsákban, végül a pengére rátekerek egy régi fürdőlepedőt. Így se sokkal jobb, de legalább nem szúr ki minden szatyrot, ami közelébe férkőzik. Minden út előtt eldöntöm, csak a legszükségesebb dolgokat cipelem, a vége az, mint most, a hátizsák súlya hanyatt ránt. Aztán rajta. Indulj.
Amennyire utálok utazni, úgy alakul át az utálat, miután leülök örök helyemre a csukló utáni egyes ülésre, hátradöntöm a fejem, és látom az ébredő folyót, a Börzsöny mögül kelő napot. A párát. A harmatot a szilfákon. A nagy tereket, és azt is, amikor beszorulunk a Duna és a hegyoldal közé, ahol hirtelen nedves és sötét lesz minden az ősfüzektől, óriás nyárfáktól. Innen a busz szinte kirobban a fényre Basaharcnál, ahol számolhatóvá válnak az elkülönülő ködrétegek, köztük a fénycsíkok, köztük a levélháttér zöldje, a fekete földön a bolyhosnak látszó, furcsa tartású napraforgótábla.  Szépséges.
Leszállnék itt valahol. Ahol ilyen hajnal születik egyik közönséges reggelen, több közönséges reggelen is születhet. Nem akarok már loholni. Loholni magam után. Negyvenöt leszek rögtön. Nem akarok utazni, nem akarok futkosni, nem akarok idegeneket látni, megismerni. Nem akarok szemrehányást. Szerzetes akarok lenni, akinek a természet Isten maga, úgy gyönyörködik a reggeli harmatban, az ébredő fényekben, akinek a horgászat létfenntartás, aki maga igazítja vissza a zsúpszalmát apró szobája szélcibálta tetejére. Végig a Duna mellett. Dömösig egyedül a hajnali buszban. Tahitótfalutól lassan megtelünk.
Nem akarom, hogy Adrienn két napot Szentendrén töltsön. Dolgozni szeretnék. Ha nem megy, akkor nézni, bámulni, elheverni bármikor, enni, amikor éhes vagyok, inni, amikor szomjas. Beszélgetni se akarok. Nem akarok lakásfelújítást, nem akarok nőt, nem akarom Adriennt. Pedig itt lesz. Már tudja, hová, melyik álláshelyre áll be a buszom, lesből figyel majd, hogy keresnem kelljen. Odasúgja az újságos stand takarásából: „Csingilingi!” A kocsiban pedig azt mondja harmincadszor: „Idegen szemmel szeretnélek egyszer látni, hogy tudjam, mit szól hozzád, milyennek tart olyan nő, aki nem ismer. Nem megy. Soha nem láthatlak úgy, mint aki nem ismer. Nem ismeri minden porcikádat.”
Pap-sziget. Változnak a fények, a Duna és a hegyoldal egyszerre nyomja a kora reggelt mindkét ablakokon. Telefut a busz mogorva reggeli arcokkal. Kikapcsolok mindent, becsukom külső érzékszerveimet. Még tíz perc, és Isten tenyerén ülök. Mégis Isten tenyerén. Nincs mód változtatni. Előre érzem a tenyér ízeit, érintését. Az ujjak bársonyát. Mit tehessek? Ez van. Ez jutott. Megadom magam, mialatt a csuklós a szentendrei Főposta előtt hörgő motorfékkel kanyarodva beszusszan a pályaudvarra.