Lelki egészségünk gyógyítói

Nemcsak a kórházi betegek s aggódó hozzátartozóik, hanem általában véve az emberek, különösen az idősek a mai stresszes, krízishelyzetekkel teli világunkban nagyon vágynak a megértésre és szeretetre. Arra az önzetlen segítségre, amelyért cserébe nem kérnek tőlük semmit. Számukra támaszt nyújthatnak azok a szakemberek, akik eredeti hivatásukat mentálhigiénés szemlélettel végzik.
A Budapesti Katolikus Kórházlelkészség lelkésze, Janig Péter, aki az Országos Onkológiai Intézetben teljesít szolgálatot, de Budapest más kórházaiban is, római katolikus pappá szentelése után, a 90-es évek végén volt részese a két és fél éves mentálhigiénés továbbképzésnek.
– Honnan hallott erről, és mi inspirálta jelentkezésre?
– A Semmelweis Egyetem mentálhigiénés továbbképzésére az esztergomi papi szemináriumban pasztorál-pszichológiát tanító dr. Tomcsányi Teodórának, a Mentálhigiénés Intézet igazgatójának javaslatára felvételiztem.
– Az embereknek általában elég ismeretlen a mentálhigiéné fogalma.
– Ahogy én tanultam, maga a szó szűkebb értelemben a lelki egészség védelmét, a betegségek megelőzését és gyógyítását szolgáló módszerek összessége. A „mentálhigiéné”, vagyis a lelki egészséget szolgáló tevékenység középpontjában a holisztikus szemléletű emberkép áll. A mentálhigiénés szemlélet az egész embert igyekszik figyelembe venni, aki kapcsolatban van Istennel, önmagával és a többi emberrel. A mentálhigiénés képzés célja a segítő foglalkozású szakemberek megszólítása: lelkészeknek, orvosoknak, pedagógusoknak, nővéreknek, gyógytornászoknak, szociális munkásoknak, idősotthonban dolgozóknak igyekszik speciális szemléletmódot adni arról, hogy a tanult ismeretek birtokában s a már meglévő képességeikkel a munkájukat eredményesebben végezhessék. A pszichés betegségek megelőzésében van  a legnagyobb szerepe ennek az új szemléletmódnak. Segítségével felismerhetjük azokat a lelki bajokat – a depressziót, a lappangó neurózist –, melyek szervi betegségek okozói is lehetnek, és ennek alapján a megfelelő szakemberhez tudjuk küldeni a beteget.
– Vagyis ezen a másodképzésen nem „új szakmát” tanultak, hanem pluszismereteket szerezhettek?
– Igen. Olyan többletet kaptunk, ami abban segített minket, hogy a tanultakat alkalmazva, teljes figyelemmel legyünk a másik ember iránt. Az elméleti képzésben életesemények fejlődés-lélektani megközelítéséről, azok lelki zavarairól, szenvedélybetegségek és családok mentálhigiénés vonatkozásairól és még sok egyébről tanultunk. A képzés gyakorlati részét sajátélmény-stúdium (pszichodráma), készségfejlesztő stúdiumok (segítő beszélgetés és terepmunka) és integráló stúdiumok (tevékenységkísérés, filmnézés és a látottak megbeszélése) alkották.
– Csoportokra tagolódtak a képzés során?
– Az előadások után igen. Egy-egy csoport tíz-tizenkét főből állt, különböző foglalkozású és felekezetű emberekből. Az önismereti képzés segítségével több mindent megtudhattunk magunkról, amit addig nem, s mindezt – örömeinket és kétségeinket is – megtanultunk megosztani egymással. Igen tanulságos viszszajelzéseket kaptunk egymástól. Sokat jelentett számomra a csoporttársaim személyes megismerése, az együtt tanulás, a nyári intenzív hetek, kirándulások.
– Volt-e olyan helyzet, mikor úgy érezte, a tanultaknak köszönhetően sikerült támaszt nyújtania valakinek?
– A képzés nagyon sok hasznos elméleti és gyakorlati pszichológiai ismeretet adott. Az elméleti ismeretek elraktározódtak, s idővel a gyakorlatban, tudat alatt váltak szinte maguktól működővé. Nemcsak egyetlen helyzetben, hanem a találkozások során folyamatosan segítségemre vannak a betegszolgálatban, melynek alapja az imádság és a Szentlélek vezetése. E továbbképzést csak ajánlani tudom a segítő foglalkozásúaknak, illetve azoknak, akik munkájuk során emberekkel bánnak.