Ő mindent tud a kormányról?

– Rettenetes bútorok, két barátságtalan kép; vigasztalásképpen a szokásos elektromos kütyük; őszintén remélem, a minimálisnál is kevesebb időt tölt a munkahelyén…
– Valóban nem vagyok sokat itt, napközben szinte folyamatosan ingázom a Miniszterelnöki Hivatal és az Országház között.
– És ez mióta tart?
– Pont egy éve: 2007 júniusa óta vagyok kormányszóvivő.
– Hogy bírja?
– Én még csak-csak. És az újságírók?
– Nem panaszkodom… De néha azért sajnálom.
– Például mikor?
– Például legutóbb a kormányzati negyed ügyében. Ha jól emlékszem, vagy egy hétig feszengett minden híradóban, hogy még nincs döntés, hogy nem áll le, csak megáll az építkezés, vagy valami ilyesmi, miközben már mindenki tudta, hogy semmi sem lesz az egészből.
– Valóban nem volt egy sikertörténet… Azt tapasztalom, kétfajta döntés kommunikálása igazán nehéz…
– Gondolom, az egyik a negatívé, a másik a katasztrofális döntésé…
– …Az egyik típusba tartoznak például az ilyen kormányzati negyed-ügyek, amikor egy körvonalazódó döntést bizonyos okok miatt csak az ügy lezárta után közölhetünk. A másik ügyfajta pedig a tartalmilag bonyolult elképzelések kommentálása, amelyeket nem könnyű mindenki számára érthető nyelvre lefordítani.
– Mi van akkor, ha valamivel nem ért egyet?
– Az én feladatom nem a minősítés, hanem a közvetítés…
– Most pont úgy válaszolt, illetve nem válaszolt, mint egy profi politikus… De tényleg, amikor ott ül a kormányülésen, egyszer-egyszer nem vihetné „visszafelé” is a szót? Mondjuk például azt mondaná: a nyugdíj és a nyakkendőviselet megadóztatása oltári hülyeség lenne…
– Ha jól tudom, ezek az ötletek már korábban elbuktak, s nem is kerültek a kormány elé. De azért lássuk be, elég furcsa lenne egy ilyesfajta hozzászólás részemről… Maximum addig elmehetek, hogy jelzem: ez egy nagyon nehezen kommunikálható döntés lesz…
– Váltsunk témát. Budai Bernadettet a népek a képernyőről ismerik. Mit csinál, amikor éppen nincs benne a tévében?
– Nagy valószínűséggel éppen arra készülök, hogy benne legyek… Hiszen majd minden napra jut egy-egy szóvivői tájékoztató, amely a legkülönfélébb témákat érintheti, alaposan fel kell tehát készülnöm, hogy válaszolni tudjak kollégái olykor meglehetősen aprólékos kérdéseire is.
– És hogyan lesz egy fiatal, csinos lányból kormányszóvivő? Ha most azt mondja, már gyerekkorában annak készült…
– Ha nem is gyermekkoromban, és nem is pont szóvivőnek, de azért van a történetnek előzménye…
– Ha ezt egy kicsit részletezné…
– Mindig is vonzódtam az irodalomhoz és a történelemhez, méghozzá annyira, hogy otthagytam az osztrák gimnáziumot, mert ott sajnos ilyesmit úgyszólván nem tanultunk. Nagyjából tízéves voltam a rendszerváltáskor, otthon a szüleim megfertőztek egyfajta közéleti érdeklődéssel, a híradókat nézve rendszeresen megvitattuk a napi történéseket – és hát volt is mit megvitatni… –, így hát kifejezetten megörültem, amikor az egyetemi felvételik idején az egyik tájékoztatóból kiderült, hogy az ELTE-n létezik olyan szak, hogy politológus. Az élet furcsa fintora, hogy az akkori tanári karból – Bihari Mihály, Stumpf István, Navracsics Tibor – sokakkal ma ismét szinte naponta találkozom.
– Gondolom, ilyenkor azért eltűnődik Navracsics, hogy ha én akkor megbuktatom a Budait, most nem vinné ezeknek a szót… Jó, erre nem kell válaszolnia… Tehát politológusként végzett; mikor csörrent meg az a bizonyos telefon? És ki volt a vonal végén?
– Mielőtt megcsörrent volna, történt még egy s más. Például beiratkoztam a Corvinus Közgazdaságtudományi Egyetemre doktori képzésre, miközben már dolgoztam a Vision Consulting cégnél, ahol hétről hétre politikai elemzéseket készítettem. Így kerülhettem az egyik tévé reggeli műsorába, amit Havas Henrik vezetett.
– De mi van már azzal a telefonnal?
– Ne aggódjon, mindjárt csörög… A műsor témája az akkor éppen tetőpontján lévő Demcsák-ügy volt, ugye ő a visszalépett kormányszóvivő. A beszélgetés kellős közepén Havas egyszer csak belenézett a kamerába és azt mondta: Miniszterelnök úr, itt van egy minden szempontból megfelelő alany…
– Na, de erre már csak megcsörrent az a fránya telefon…
– Meg, aznap délután.
– És mit mondott az illető? Hogy itt Gyurcsány Ferenc beszél?
– Nem ő volt, hanem egy ismerősöm, aki a miniszterelnöki kabinetben dolgozott. Elkezdődtek az interjúk, próbafelvételeket csináltak: imitáltak egy barátságosabban és egy barátságtalanabbul kérdező sajtótájékoztatót, heteken keresztül vizslattak. Aztán csend lett, vagy másfél hónapig senki sem szólt hozzám, azt hittem, „na, ez nem sikerült”. És akkor megint csörgött a telefon, mielőtt kérdezné, ezúttal sem a miniszterelnök hívott, de az igaz, hogy napokon belül vele is megismerkedhettem.
– Talán nem kormánytitok: Budai Bernadett 29 éves. Amikor kialszanak maga körül a reflektorok, kihez és hová tér haza?
– A XI., kerületben lakom.
– Eladósorban?
– Nem: hosszabb ideje együtt vagyok a párommal, akivel éppen azért nem lakunk még együtt, mert jelenleg a magánéletemre nincs időm.
– Ez a „még” akár egy üzenet is lehet?
– Azért ez talán nem egy olyan bonyolult ügy, amit hosszabban kellene magyaráznom…