Ősszel indul a Bádogember

– Színesfém? Itt? Itt, uram? Ugyan már! – kiabál az asszony. – Minek néz maga engem?
Fóton járok, a városka szélén, a Honvéd utcában. Az első ház, amelybe belépek, egészen különös képet mutat. Mérete, akár egy palotáé. Színvilága egyedi, ám kétségtelen, hogy van benne némi keleties. Építészeti stílusának meghatározásához ismereteim elégtelenek.
A ház asszonyát az alagsori nappaliban találom. Nem egyedül, körülötte többen is szorgoskodnak egy akkora méretű pultnál, amely egy nagyobb szállodának is díszére válna.
– Miért kiabál? – kérdezem.
– Nincs nálunk egy deka fém sem – folytatja az asszony valamivel halkabban.
– S ön szerint ki foglalkozik itt fémezéssel?
– Menjen végig az utcán, biztos megtudja.
Nem kell hosszan kutakodnom, a szemben lévő ház udvarában éppen egy teherautóról dobálják le a színesfém-hulladékot.
– Benn van a gazda – mutat a ház felé egy soványka asszony. – Mit keresnek?
– Újságírók vagyunk – mutatok fotós kollégámra –, a színesfém-kereskedelemről készítünk riportot.
– Hogy merészeltek bejönni?
– Nyitva volt a kapu.
– Kifelé, míg söprűt nem fogok! – kísér a kapu felé az asszony, majd cigány nyelven kiabálni kezd a szomszédba.
– Mit mond? – nézek rá.
– Majd mindjárt megtudja.
Mire a kapun kívül érünk, a szomszédból középkorúnak tűnő kövérkés asszony érkezik.
– Molesztál – néz rám az asszony.
A szomszéd vigyorogni kezd, felhúzza a szoknyáját, mutatja a nemi szervét, majd a mellét. Majd tudtomra adja, hogy terhes. A következő háznál, ahol szintén fémet pakolnak le, s amely nem kisebb, mint ahol először jártam, barátságosabban fogadnak. A kereveten termetes asszony és férfi fekszik, s egy óriási kivetítőn mesét néznek.
– A vajdához menjenek – igazít el egy fiatal férfi. – Ő mindent tud.
A kollégám még le szeretné fényképezni az udvaron álló hulladékhalmot, ám a bennünket kikísérő fiatalember ezt határozottan ellenzi.
– Ideges lesz az apám – mondja –, és az nem tenne jót neki, mert magas a cukra.
Az utca végén motorokat bontanak, a ház előtt tíz-tizenkét éves forma fiú tengózik.
– A szüleid itthon vannak?
– Nincsenek. De nem volna jó, ha lefényképeznétek a házamat.
– A te házad? – nézek rá.
– Az hát – hangjában elégedettség.
– Ha nekem ekkora házam volna, megengedném, hogy lefényképezzék – próbálkozom.
– Én pedig nem szeretném.
– Miért nem?
– Tudod, hogy van! Ránk szállna az APEH.
A vajda, Németh Ferenc – a névjegykártyája szerint a Guba ragadványnevet használja – viszont szívélyesen fogad. Népes családjával a Béke utcában lakik, háza nem kisebb, mint a Honvéd utcabelieké, ám az udvarán alig akad némi fém. Épp most érkezett haza Rákospalotáról, ahol a telepe található. Amúgy telve panasszal, felszámolás fenyegeti.
– A Honvéd utcában járt? – hallgatja tapasztalataimat. – Az a baj, hogy az önkormányzat nem jelöl ki nekünk erre területet.
A huzavona idestova húsz éve tart a fóti önkormányzat és az illegális fémlerakatok tulajdonosai között. Tenki Péter önkormányzati előadó később irathalmazzal lát el, amiből olvasom, hogy az erejükből csupán arra tellett, hogy az utcáról eltakaríttassák a fémhegyeket.