Rejtett kamrák villanásai

Kertje éden, háza oázis, / gyorsan unokát bele, / ki nemcsak nevet, néha oáz is – írta köszöntésére Pintér Lajos. Sokat mond ez a művészvilág és a kiegyensúlyozottan derűs arab fotós viszonyáról. A jókívánság azóta teljesült.
Bahget Iskander annak idején azért jött Magyarországra, mert olajmérnök akart lenni. Nagy szívvel jött, hogy majd hasznos dolgokat tanul, s minden szakkönyvet összevásárolt, hogy Szíriában az összes kérdésre felelni tudjon. Hazájában nagy dolog volt akkoriban, ha valaki tanult embernek nevezhette magát – a gyerekek összeverekedtek, hogy a doktor táskáját vihessék. De, akarata ellenére, kohómérnököt faragott belőle a magyar felsőoktatás. Ezzel a tudással nem volt kedve hazamenni.
– Ma már ez komikus, de az őshazában, ha valaki orvos volt, azt hitte, neki minden betegségről mindent tudnia kell – magyarázza.
Tehát ő legalább egy doktorátust szeretett volna, hogy olyan diplomája legyen, amivel odahaza tud hatni. Közben elkezdett dolgozni, megnősült, itt ragadt. Volt, hogy huszonöt évig nem látogatott haza.
A fényképezőgépet az első ösztöndíjából vette.
– Ha már nem tudok szobrot faragni, verset írni, képet festeni, akkor a fényképeimmel szeretnék valamit elmondani – vall erről.
A fényképezőgép kapcsolatot teremt, és Iskander él-hal a kapcsolatokért. Már egyetemistaként is állandóan hordták hétvégenként a családjukhoz az évfolyamtársai.
– Szerencsém, hogy mindig érdekelt, mit mond a másik ember. Nem beszéltem jól magyarul, de fotóim megtették helyettem.
Iskandernek a sikert szociofotói hozták meg: mert nyakába vette a Kecskemét környéki tanyavilágot, ismerkedett, beszélgetett.
– Nem volt komoly gépem, ezért közel kellett mennem a témához. Nem voltak még kerítések, biztonsági berendezések, riasztók. Az embereket is szerettem, úgy láttam, nem színészkednek. Akinek nem tetszettem, nem engedett be. Mások úgy fogadtak, mint egy rokont. Minden képemhez tartozik egy történet. Ott van például a Vincellér – mutat egy szélesen vigyorgó, bajszos parasztemberre a falon –, régen meghalt már. De itt él, és én beszélgetek vele.
A képek barázdás arcokat, szegénységet és a bennük lapuló darabos szépséget mutatják. A tanyavilág párjára Algériában talált rá.
– A szegénységnek csak egy nyelve van, és az egyetemes. Fájdalomnak, örömnek nincs nemzetisége – mondja erről.
A kiállítások nyomán Iskander bekerült a kecskeméti Forrás irodalmi folyóirathoz, így keveredett kapcsolatba a hetvenes évektől a magyar irodalmi elittel: fényképezte Illyés Gyulát, Kányádit, Faludyt, Gion Nándort, legutóbb Esterházyt – műgonddal ápolt kertjében mezítláb császkáltak a korszak írói-költői.
Mi hozta őket ide? Iskander kibillenthetetlenül derűs egyensúlya. Munka, család, művészet: ez a három, gyakran egymást ütő dolog tartja szilárdan életét. Mérnökként nyugdíjas koráig dolgozott, szabadidejét egyenlő arányban szétporciózta a család és a fotózás között, más meg nem érdekelte. Három és fél évet dolgozott kiküldetésben Algériában, háromszáz magyarral ment ki gabonatárolókat építeni. Családját magával vitte. Haza egy BMW 316-ossal jött, nyolcszáznegyvennyolc kilométer volt benne, ekkora volt a távolság háza és a müncheni gyárkapu között. Mindenki irigykedett rá, hiszen akkor még az elit is Ladával járt. De ő egy kilométert nem ment a luxusautóval. Eladta, az árából téglát és cserepet vett, és megtoldotta a házát egy műteremmel.
De a ló túloldalára sem esett át: meg nem értett, nyomorgó művész sem akart lenni.
– Én először egy embert szeretek, a művészetét csak azután. Sokan úgy gondolják, hogy a művész csak akkor művész, ha három folt van a fenekén, be van rúgva és ekkora szakálla van. Én úgy gondolom, ha valakit nem szeretek, az alkotásával sem akarok találkozni a nappalimban. A másik: ha én akkora művész vagyok, hogy mindennap az árokban fekszem, és daruval kell berakni a kerítésen, akkor az milyen példa a gyerekeimnek? Megutálják az alkotást rajtam keresztül.
Időközben magyar lett, de valahogy mégis arab maradt. Miközben beszélgetünk, befejezem magamban a mondatait – rendszerint rosszul:
– Ha meg akartam valamit csinálni, de nem volt rá idő, és később látom, hogy valaki más megcsinálta helyettem… – kezdi, és én már vágom rá magamban: …akkor rosszulesik, hogy más megvalósította az ötletemet. Bezzeg ő nem. Ő örül neki.
Család iránti rajongása is keleti vonás, de ha két hétnél tovább van Szíriában, már visszavágyik ide. Nem tud kivel és miről beszélgetni. Hetényegyházán viszont tagja a Városszépítő Egyesületnek.
Derűs figyelme megnyugtatja az embert. Nem tudtam ellenállni, hogy ki ne próbáljam, milyen a fényképezőgépe előtt állni. Azt mondja, ilyenkor él igazán, ez az a kapcsolat, amiben otthon van; kedvesen dirigál, magas hangon kitörően nevet, miközben lámpákat kattintgat és optikákat cserél.
– Minden emberben vannak rejtett aknák, rejtett kamrák, és időnként a szemben megvillannak ezek a dolgok. Boldogságról, örömről, szomorúságról, szerelemről, családról. Ezek a fények csak nagyon rövid időre villannak fel. Ha ezt sikerül lencsevégre kapni, akkor vagyok elégedett.