Sajtikák

Meg a jó levegőt, az állatokat és azt a végtelen nyugalmat, amit egy kis hegyi falu nyújthat. Nem volt nehéz rávennie a feleségét, hogy hagyják ott a nagyvárost, ahol addig éltek. Hamar megalkudtak a „tanyára”, ahogy a későbbi házukat nevezte, adva volt minden, szép nagy kőház, ólak és tárolóhelyiségek, meg egy fél hegyoldal. A falu jó kilométerre lehetett, itt fenn a hegyen csak néhány mészégető boksa és az erre vetődő kirándulók árulkodtak a másfajta életről.
A gyerekek már ide születtek. Szinte a kecskékkel és tehenekkel nőttek fel, boldogan hancúroztak a kakukkfűtengerben, vívtak tengeri csatát az itatóvályúban, olyan lett volna minden, mint a mesében, ha a mesékben is minden jó lenne. Bogár Bélának ugyanis a két gyereke volt a boldogsága és a boldogtalansága is. A gyerekek ugyanis nem szerették a sajtot. Amikor szombatonként jött vissza a tanyára Bogár Béla a biopiacról, túladva mindenen, snidlinges, kapros, köményes, medvehagymás sajton, gomolyán és szoptatós kecsketejen, szomorúan állapította meg, hogy a „kölkök” már megint azt a nyavalyás müzlit zabálják. Tudta ő, persze hogy tudta, hogy az oviban azt kapnak enni, államilag olcsóbb, mint a mozzarella sajt, de hát ő, Bogár Béla nem azért költözött a nagyvárosból falura, hogy a gyerekei „ipari lények” legyenek. Gyerekek, maradt még egy kis kecskesajt, próbálkozott mindig, de a nagyobbik fia elhárította, hogy apa, az nem való a kakaós müzlire. Egyszerűen nem tudott mit tenni, csak fájt a szíve úgy, hogy abba bele tudott volna szakadni.
Egy nap barátai érkeztek, családostul. Csak úgy zabálták a különféle sajtokat a gyerekek, Bogár Bélának meg vérzett a szíve. Este borozgatás közben elpanaszolta az ő nagy sajtbánatát. Majd mi megoldjuk, mondta az egyik barát, hozd fel a gyerekeket a városba, van ott egy játszóház, ne kérdezz semmit, a gyerekeid bolondulni fognak a sajtikákért. Kecskét és tehenet nem fejtek még olyan gyorsan, mint ahogy Bogár Béla fejt azon a héten, bár tudta, hogy attól még nem lesz közelebb a hétvége.
A játszóházban nyüzsögtek a gyerekek, volt ott csúszda, ugrálóasztal, picike horgásztó, medvetanya és várkastély, minden, ami gyerekszemnek-gyerekszájnak ingere, no és egy külön terem, ahol társasjátékozni lehetett. No, ott voltak a sajtikák, az elé ültette le a barátja Bogár Béla gyerekeit. Egyszerű játék volt, egy hatalmas sajtkocka lyukakkal, ahová kis egereket kellett bedobni, a sajtkocka valamelyik oldalán kipotyogtak az egerek, és ha nem kapta el a macska, aki ott ólálkodott, akkor az egerek kaptak egy kicsi sajtkockát, amit a játékos gyűjtött, aztán spurizhattak vissza a létrán a nagy sajtkocka tetejére, hogy újra szerencsét próbáljanak. Akinek a legtöbb sajtikája lett, az győzött. Három óra múlva alig tudta Bogár Béla elrángatni a játék mellől a gyerekeit.
Nehogy már a neten keresztül szeresse meg a gyerek a sajtot, mondta néhány nap múlva a férfi a feleségének. De ha nem lehet kapni a boltban, akkor mit csináljak, kérdezte az asszony, postán maradóra kértem, egy héten belül itt lesz.
A gyerekek annyira szerették a játékot, nemhogy oviba nem akartak menni, de még a kakukkfűtenger és a vályúban a tengeri csata se érdekelte őket. Sajtot viszont még mindig nem akartak enni. Gondolt egyet Bogár Béla, és egy alkalommal azt mondta, gyerekek, új játékszabály van, a játékosnak meg kell enni a sajtikát. Leengedte a kis lyukon az ő egerét, a macska nem kapta el, fogta a kis sajtkockát, és lenyelte. A gyerekei egyszerre pfujoltak. Most ti jöttök, mondta a férfi. A nagyobbik gyerek egerét se kapta el a  macska. Kényszeredetten kapta be a sajtikát, aztán elmosolyodott, és oldalba bökte az öccsét. Öcsi, egyél te is, ez nagyon finom. Bogár Béla felesége ott állt mögöttük, és kényszeredetten nézte őket, aztán félrevonta a férjét. Műanyagot etetsz velük? – kérdezte. Egyél te is, mondta a férfi, és begyömöszölt egy kis sajtkockát az asszony szájába. A nő elnevette magát. Teeee… ez igazi.
Bogár Béla ugyanis a műanyag sajtikákat kicserélte igazi sajtkockákra.
Egy hónap múlva a gyerekek undorodva néztek a müzlire.
Bogár Béla nagyon boldog volt. Ették, mit ették, zabálták a gyerekei a sajtot. Aztán egy nap azt hitte, vége mindennek. Este volt, szokás szerint leültek játszani. Ő felvagdosta a sajtikákat, és akkor a nagyobbik gyerek elővett három egeret, a kisebbik meg egy kiscicát. Na akkor eszünk? – kérdezték komolyan.
Bogár Béla kirohant a kecskéihez, állt némán, nézte a mekegő állatokat. A két gyerek állt meg mellette. Apa, te azt hitted, mi nem szeretjük a sajtot? Tévedtél. Csak fájt nekünk, hogy állandóan dolgozol. Csak annyit akartunk, hogy többet törődj velünk.
Bogár Béla meg csak állt ott szótlanul. Vigyázott, nehogy kifakadjon a könnye. Csak ennyit mondott: aranyos sajtikáim.