Tiszába haltak

Biciklit tolt, kis termetű kutya kísérte. Az ártér felől egy terepjáró tűnt fel, s fékezett.
– Hová megy, Józsi? – kérdezte a sofőr, Baráth Barna, a helyi vadásztársaság vadászmestere.
– Halászni – felelte a férfi.
– Ilyen időben? – csóválta fejét a vadász. – Ha a meredek, vizes parton megcsúszik, sose jön ki a Tiszából.
– Nem kell engem félteni – legyintett a kerékpáros, s hamarosan eltűnt a folyó menti fasorban.
Valóban nem kellett félteni. M. József ugyanis évtizedek óta majd’ minden napját a Tisza mellett töltötte. Valamikor hivatásos halász is volt, de a nyugdíjaséveit se tudta elképzelni a folyó nélkül. Varsázott, de főleg emelőhalászott a híres csekei porond fölötti csendes vizeken.
Korábban az öccse is nagy halász volt, három éve azonban szörnyű tragédia történt: belefúlt a Tiszába. Akkor is tavasz volt, szépen virágzott a kökény, ami köztudottan a süllő- és harcsamenés ideje. M. Endre sem hagyott volna ki egyetlen éjszakát se. Ott ült minden áldott nap a porond fölött, s fogta a halakat.
Az egyik reggel azonban nem ment haza. A bátyja talált rá – holtan. A feje ugyan kint volt a vízből, de lent a háló fogta a lábát. Ma se tudni, hogyan került a Tiszába. Valószínűleg megcsúszott, s mikor a meredek parton megpróbált felkapaszkodni, valamiképp belegabalyodott a hálószemekbe.
Ugyanoda tartott most a bátyja. A kerékpárt a fasoron kívül hagyta, a zsákból kivette a hálót, a csövet, a kötelet, a sört, meg valószínűleg a kis üveg pálinkát, majd a vízbe eresztette a hálót.
Másnap délelőtt a gát közelében lakó Molnár Sándor elindult megnézni a Tiszát. A szintén nyugdíjas férfi nagy halász, de az idén még nemigen volt ideje hálót szerelni. Most se halat fogni ment, hanem csak úgy, Tiszát szagolni. Az útról vette észre a fáknak döntött biciklit. „Ez meg a Józsié!” – lassított, s már a folyóhoz vezető ösvényen haladt.
Veszett kutyaugatás állította meg. Egy kis veres kutya állt előtte, M. József kutyája. „Hallgass már el!”, mordult rá Molnár Sándor. „Hát már meg se ismered az embert?!”
A kis kutya nem tágított. Gazdája nem volt sehol, Molnár Sándor elindult hát keresésére. Biztos elment fát gyűjteni, gondolta, de nem találta. Visszatért, s akkor tűnt fel, hogy a kötél hiányzik. Szörnyű sejtése támadt. Közelebb lépett a folyóhoz, s meglátta a kötelet a vízben – meg régi jó ismerősét a folyóban. Vállig a vízben, arccal a partra borulva.
– Egyik keze fent volt a parton, ujjai nyomai látszottak a sárban, ahogy próbált kapaszkodni – mondja egy héttel később a helyszínen.
Ma már semmi jele a tragédiának. A folyó ugyan most is árad, de a fákon madarak dalolnak, a sárga virágokon darazsak zümmögnek, a parton pedig M. József kibontott kávafái. Egy igazi, békés halásztanya képe, csak a halász hiányzik. Meg a kutyája.
– Szörnyű volt látni azt a kis kutyát – csóválja a fejét Molnár Sándor. – Mikor a szalkai tűzoltók kihúzták szegény embert a vízből, a kutya rávetette magát. Szabályosan csókolgatta…, szabályosan felnyalta a lecsukott szemét.
Pedig azt mondják, M. József sokszor komiszul bánt vele. De a kiskutya nem bánta, kísérte mindenüvé. Vagy három éve találtak egymásra a Tisza-parton, s attól kezdve elválaszthatatlanok voltak.  Józsefnek nem élnek rokonai a faluban, így a kutya a nyíregyházi állatmenhelyre került. De hamarosan hazamehet. Garda Kálmánék fogadják magukhoz.
Garda Kálmán a szomszéd. Uborkát palántáznak a kertben. A férfi nem tudja félbehagyni a munkát, de felesége nyomban hellyel kínál bennünket, szomorúan ingatja a fejét.
– Jaj, nagyon sajnáljuk szerencsétlen Józsit! Kicsit bogaras volt, igaz, de jó szomszéd volt, különben is, kinek nincsenek bolondériái? Már a földben van szegény, s a háza is elkelt, de a kiskutyát nem hagyjuk. A lányunknak most lesz a névnapja, s mikor meglátta a neten a képét, azt mondta, hogy anyu, nekem ne vegyetek semmit, csak azt a kiskutyát hozzátok haza. Holnap megyünk érte Nyíregyházára.