Váróban

Az én történetem helyszíne ugyan szintén egészségügyi, de inkább hajaz József Attila gyönyörű soraira: „ritmust lóbál az ajtókulcson, / néz, néz, s lefekszik egyedül?” A napokban, valamelyik korommal járó nyavalya okán elmentem a lakhelyem szerint illetékes szakorvosi rendelőintézetbe. Itt minden olvasmánynál érdekesebbek az emberek. Nekem személy szerint is kijutott egy, az úgynevezett beszélgetős típusból. Ő az, akinek mindegy, hogy vasúti váróterem vagy orvosi rendelő, valakivel meg kell ismerkedni, és akkor is tud beszélgetést kezdeményezni, ha a partner véletlenül süketnéma. Az én emberem egy idős bácsi volt, az a tisztességben és szegénységben megöregedett típus, akiről virít, hogy havi jövedelme az éhhalálhoz sok, az élethez kevés. Fiam úgy mondaná: a lúzer. Azzal szólított meg, látja, hogy nyögve ültem le, nekem is a derekam fáj-e, merthogy ő azzal már együtt él sok éve. Elmúlt 70, teljesen magányos, feleségét rég eltemette, egyetlen gyermeke több ezer kilométerre él, és jó, ha karácsonykor küld egy zenélő levlapot. Nyugdíjas matematikatanár, egy életet nyomott le a katedrán, és néha nagyon hiányoznak neki a gyerekek. Itt akartam először közbevágni: örüljön, hogy nem találkozik már velük, így nincs, aki megverje. Megkérdezte, én mivel foglalkozom, amikor nem jajgatok, és miután megtudta, hogy újságíró vagyok, elmondta, a minimálbért verdeső nyugdíjából él lakásrezsivel, a gyógyszerek árával együtt. Nem akar dicsekedni, de kortársai közül, meri mondani, egyedül ő tudja mai napig elfújni Newton gravitációs tételét a fénytörési párbeszéddel együtt. Rövidesen előadta, hogy ő is vérnyomásgondokkal küzd, és rossz napjain aludni csak altatóval tud. Ezután eljött a beszedett gyógyszerek étlapjának kötelező cseréje. Az ember hiú, én is beleestem a bűnbe. Eldicsekedtem neki, hogy nemrég cseréltem le az egyik vérnyomáscsökkentőt kevesebb mellékhatású újabbra, és az általa istenített altatót is abbahagytam, merthogy segített ugyan elaludni, de másnap olyan hülye voltam tőle, hogy reggel hátra ültem be az autómba vezetni. Orvosomtól kijövet még mindig ott ült, és azonnal mellém szegődött. Megkérdezte, merre lakom, és értelemszerűen rávágta: az az irány neki is jó. Házunk előtt nehezen kibökte: ne vegye tolakodásnak, szerkesztő úr, de megkérdezem, hogy a vérnyomáscsökkentőt és az altatót, amit abbahagyott, kidobta-e. Azt feleltem, természetesen nem. Ezután, mint szűz lány, aki elmeséli, hogy hatodik hónapban van, kibökte: neki adom-e a félig beszedett gyógyszerek maradékát, hisz mindegyik jobb, mint amit ő ki tud fizetni. Látszott az öregen, hogy a könnyen jött ajándék kell neki, de sérti, hogy ingyen kérte.
Mondja meg, szerkesztő úr, miben segíthetek, nem ír-e olyasmit, amibe valamely matematikai vagy mértani képlet kell, mert én fejből köpöm ma is valamennyit. Szó nélkül kihoztam a gyógyszereket, és miközben zavartan hálálkodott, törtem a fejem, mit is kérhetnék tőle. Végül rájöttem.
Tanár úr! Ön elbüszkélkedett azzal, hogy mai napig fejből köpi Newton gravitációs törvényét, hát arra nincs szükségem, de ha mindenáron szívességet akar tenni, megmondom magának a nyugdíjam összegét, és készítsen egy képletet, hogy lehet abból egy hónapig három embernek kijönni!