Hangyasav a sebre

Féltucatnyi gyermek hangyákat bosszant a márokpapi főutca végén. De nem ám holmi apró fekete hangyákat, amiket mindenki ismer, hanem veszedelmes veres hangyákat. Ezek akkorák, mint egy-egy kövér rizsszem, s úgy csípnek, hogy az ember a csillagokat is lerúgja tőlük az égről.
A mi gyermekeink azonban nem rugdosódnak. A kezükben hosszú fűszál, azokkal kotorásznak a bolyban. Meg is jelenik mindjárt vagy tíz harcos. Dühösen vágtatnak körbe a bolyon, s mire befejeznék a portyát, már ötvenen, százan, ezren vannak – mérgükben tán a vason is átrágnák maguk. Az ijedős ember ilyenkor fogja menekülősre a dolgot. A mi gyermekeink azonban pont e dühödt támadásra várnak. Fehér papír zsebkendőt borítanak a bolyra meg a dühödt hangyákra, s várják a hatást. Nem kell sokáig várniuk. Mind terebélyesebb nedves foltok jelennek meg a kendőn, s valami furcsa ecetszag kezd terjengeni.
– No, ez a hangyasav. A mérges hangyák választják ki, hogy elűzzék az ellenséget. Sebre az egyik legkiválóbb gyógyszer. Meg is lehet nyalni – nyújtja a csapatot vezető biológus tanár, Szőke Zsuzsa saját fűszálát a gyerekek felé, s a bátrabbak bele is kóstolnak. A nyíregyházi E-misszió természetvédelmi egyesület munkatársa párjával, Kovács Tamással együtt hónapokat tölt el Márokpapiban, pedig Nyíregyházán van a házuk. De aligha tévedünk, ha azt mondjuk, Márok és Papi az igazi otthonuk.
Nem csoda. Márokpapi ugyanis Beregben van, ami köztudottan gyönyörű. E kis falunak is gyönyörű a határa – az Isten is arra teremtette, hogy természetkedvelő gyerekeket fogadjon. Másfél évtizede vett itt az egyesület egy kis parasztházat, amit berendeztek erdei iskolának. Nagy divat volt ez akkoriban. De a legtöbben nem a jóra nevelés, hanem a könnyű pénzkereset lehetőségét látták benne.  Boldog-boldogtalan lerobbant tanyasi iskolákat, erdészházakat, faluszéli parasztházakat vásárolt, s fennen hirdette, hogy náluk közel kerül a természethez a gyermek.
Jó pénzért persze.
Egy idő után azonban mind kevesebb lett a vendég. Mert a természettel való ismerkedés kimerült abban, hogy bekapcsolták a tévét, pisilni pedig az udvari latrinára járhattak a gyerekek. A következő évben aztán négy lóval se lehetett volna ugyanide elvonszolni őket.
Márokpapiba viszont évről évre visszajárnak. Gyerekek és felnőttek is, mert nem csak gyerektábor ez. A múltkor például vagy negyven gödöllői egyetemista szállt itt meg, jöttek kárpáti sáfrányt fényképezni. Mások a sziki kocsordokat meg a hangyaboglárka lepkéket, megint mások pedig a tárnicsokat keresik. A sáfrány már rég elvirágzott, a kornis tárnics pedig még csak ezután fog, de virágzik a kamilla, a cickafark, a bakszakáll – és a mezei árvácska, ami sokaknak kedvence. Például Hegedűs Bencéé. A tízéves baktalórántházi kisfiú néhány napja még nem is igen hallott ezekről a növényekről, most meg a mobiltelefonja memóriája tele van a virágos fényképükkel, pedig Bence nem is készül biológusnak. Ő kerékpáralkatrész-kereskedő lesz, de addig is fotózza a bakszakállt meg az árvácskákat.
A többiek pedig lepkét hajkurásznak, a mikroszkóp alatt csalánszőrben gyönyörködnek, míg mások íjászkodnak, s kergetik a szomszéd birkáit, hogy le ne legeljék a tábor füvét. A tábor egyébként már rég nem az, mint a kezdetekkor. Az egyesület saját meg pályázati pénzekből kibővítette, ma már félszáz vendég fogadására képes. Baktalórántházáról most két negyedik osztály nebulói tanulmányozzák a beregi élővilágot.
– Sokuknak ez a pár nap a nyaralás – mondja az egyik pedagógus kísérőjük, Fazekas Györgyné. – A gazdag vidékek lakóinak, gondolom, nehéz elképzelni, de igaz: vannak gyermekeink, akik eddig még soha át nem lépték Baktalórántháza határát. Gondolhatják, mekkora élmény egy félnapos túra, mondjuk, a tarpai hegyre nekik. Felnőttkorukban is emlegetni fogják.