Szitává lőtték, mégis él

Istenem, milyen szép is volt! Telve a templom, zúgott a harang, én pedig ismét misézhettem. Hetvenöt évvel az első misém után. Nem mondom, elfáradtam a végére, hogyne, de erőt adott az ünneplő gyülekezet. Csak Bakonyoszlopról több busszal érkeztek a híveim. Együtt adtunk hálát azért az ötven esztendőért, amit a faluban plébánosukként tölthettem.
De jöttek ám Nagybecskerekről is. Igen, jól mondja, az Szerbiában van. Merthogy én is oda való vagyok, Székelykevén születtem. Furcsa, ugye? Egy csángók lakta falu, benne egy sváb család. De sora van annak is. Édesapám ugyanis a falu kocsmárosa volt, édesanyám meg a boltos. A nagynéném meg, tudja, kicsoda? Nem fogja elhinni! Honthy Hanna. Igen, igen, a primadonna… Mi meg papok. Mármint az öcsém meg én. Tamás volt az első apostoli kormányzó a bánáti egyházmegyében. Az olyan, mint ma a püspök. Ilyen család a mienk. Hogy szeretem-e azért az operettet, mint Hannácska? Hát hogyne szeretném! Már pappá szenteltek, amikor a nagybecskereki színjátszó körben én voltam a súgó. Tudtam minden darabot kívülről. Például A csókos asszonyt, Zerkovitz darabját. Ismeri? Nem, csak hallott róla? Nézze meg egyszer, ha alkalma adódik, jól fog szórakozni.
Hogy miért lettem pap? Isten hívása. Tanultam Münsterben meg Zágrábban. 1933-ban szenteltek fel. Az emberséget édesanyámtól tanultam, az ő példájából. A zsidó orvos például neki köszönhette a szabadságát, ha csak egy időre is. A nyilasok letartóztatták, s nem szégyellték a lótrágyát takaríttatni vele az utcán. Anyám leteremtette őket a sárga földig, de ők meg visszaszájaltak. Jó, akkor adják csak meg szépen, amivel a boltban tartoznak, de azonnal, különben feljelenti őket. Így szabadult a doktor úr. Ilyen aszszony volt az én édesanyám.
De aztán rám is nehéz idők következtek. Törökbecsén ért a front, ott voltam plébános. Német tiszteket szállásoltak el nálam. Na, ezt rótták fel később a bűnömül Tito partizánjai. Mintha én hívtam volna őket! Ahogy elvonult a front, éjszakánként jöttek a partizánok, s lőttek a plébániára. Tudtam, hogy ennek a fele sem tréfa, Bácskában akkor már számos pappal végeztek. A templomban töltöttem az éjszakákat, az oltárban, abba bújtam. Egyszer az ablakba akasztottam a reverendámat. Másnap meg látom, hogy szitává lőtték. Azt hitték, hogy benne vagyok… Éppen jött a szomszéd plébános, amikor felvettem. Nézett is rám csodálkozva: „Téged szitává lőttek, és mégis élsz?”
Tudtam, hogy ha életben akarok maradni, menekülnöm kell. Átúsztam a Tiszát, faluról falura menekültem, amíg elvergődtem Szabadkáig, onnan pedig háromezer dinárért át a határon egy embercsempész segítségével. Két bőröndöt hoztam magammal. Hogy a reverendámat is? Könnyebb lett volna a templomot…
Szegeden jelentkeztem a jezsuitáknál, gondoltam, beállok közéjük. Kedvesen fogadtak, de azt mondták, most plébánosra nagyobb szükség van. Ha pedig igazán biztonságban akarom érezni magam, ne maradjak ilyen közel a határhoz. Pestre kerültem, onnan Veszprémbe Mindszenty Józsefhez, aki akkor ott püspök volt. Zalába helyezett, Zalaszentgrótra. Egy idő után aztán felkerestem Kőszegen a verbitákat, gondoltam, misszionárius leszek. De már elkéstem, akkoriban oszlatták fel a rendet. A nagyvilág helyett a bakonyi rengetegbe vetettem magam. Ezt ne szó szerint értse: kineveztek Bakonyoszlop plébánosává.
Ott szolgáltam ötven éven keresztül.
Közben egyre nehezebb idők jártak az egyházra. A rendek feloszlatása után sok szerzetes meg apáca keresett magának menedéket. Én két premontrei nővért vettem magamhoz, ők vezették a háztartásomat, meg segítettek a lelkipásztori munkámban. De a többi rendtag számára is mindig nyitva állt az ajtóm. Lelkigyakorlatot tartottam a számukra, sőt titokban nálam tettek fogadalmat azok a fiatalok, akik életüket a rend keretében kívánják leélni. Többek között Juhász Ágnes is, a női ág jelenlegi elöljárója.
Kilencvenéves voltam, amikor nyugdíjba vonultam. A premontrei nővérek, akiket annak idején befogadtam, már visszaadták a lelküket a Teremtőnek, így én költöztem az üres rendházba. Magduska látott el, Márhoffer Jánosné, írja meg feltétlen, megérdemli. Tavaly karácsonykor már éreztem, hogy sokáig nem maradhatok egyedül. Ide szerettem volna jönni, Zsámbékra, a premontrei rendházba. Nehezen határoztam el magam, önnek megmondom őszintén. Tudja, olyan szép kutyáim voltak, nem szívesen váltam meg tőlük, na, ez az igazság. Januárban aztán elestem, úgy találtak rám vérző fejjel reggel. Tudtam, tovább nincs apelláta. A kórházból már ide vezetett az utam.
Itt olyan jó dolgom van, mint anyám hasában, ahogy szokták mondani. Mindenki szeret, Julika különösen. Ő gondoz, néha még sakkozni is szoktunk. Meg aztán sokan keresnek fel, mint most is Ágnes, édesanyám testvérének az unokája Muzslyáról, Nagybecskerek mellől. Hozta az unokáját is, Borbálát. Kilenc hónapos, ő a család legfiatalabb tagja. Én meg a legidősebb…
Azt mondják a nővérek, nem kell hálálkodnom, csak abból adnak vissza valamit, amit annak idején tőlem kaptak. Pedig nem azért tettem, hanem mert az embernek kötelessége segíteni azokon, akiket üldöznek. Ahogy édesanyámtól tanultam.