Úgy kaszálnak, mint az őrültek

Leesett az állam, amikor beértünk a zsákfaluba! Mintha egy lenyűgöző botanikus kertben lennénk, ahol házak is megbújnak a fák között! Főterén a kör alakú medencében míves Zsolnay-kút csobog. A díszburkolatos utak mellett hatalmas tuják, cserepekben óriási leanderek sorjáznak, és ezerféle virág pompázik. A falun átkanyargó Rinya patak holtágán tizenöt rusztikus fahíd ível át, medre mentén mocsári liliomok, fűzfák, sásfélék zöldellnek. A műemléki református templom tornya kecsesen magaslik az égnek, az egykori, szintén műemléki romos parókiából pezsgő életű erdei iskolát építtetett az önkormányzat pályázati pénzből, s néhány fazsindelyes, faszerkezetes házból pedig egy kis skanzent is teremtettek.
A dicséret mellett Végh Gábor polgármester annak is örül, hogy hivatalából kilépve egy falusi körsétán beszélgethetünk.
– Majd tizenkét évnyi munkánk gyümölcse érett be ezzel a díjjal – kezdi Kisbajom tizennyolc éve első embere, aki pár éve Kós Károly-díjat kapott a Magyar Építőművész Szövetségtől, amit főként faluja érdemének tart. – A tanácsi rendszerben a környéken mi voltunk a legszegényebbek, még egy rendes bekötőutunk se volt. Ami pedig a régmúltat illeti: 1847 nyarán a falu porig égett, csak kőtemploma vészelte át a tűzvészt. A falut aztán újjáépítették, s ehhez mi, a mai lakói  is méltók akarunk lenni A képviselő-testület fontos célnak tartja, hogy igényesek legyünk falunk küllemére. Évente részt vettünk a Virágos Magyarországért versenyben, sok elismerést is kaptunk. Ma a közterületeket közmunkások tartják rendben, legkevesebb 15, de olykor 40 ember, ám a lakosság összefogása nélkül ez kevés lenne. Kisbajom majd fele roma származású, akik fogékonyak a szépre. Így juthattunk el odáig, hogy ma már minket tartanak a környék „bezzeg” településének.
Megállunk egy ház mellett, ahol a tulajdonos, Czoller Lajos éppen kerítést épít. A polgármester szerint a nyugdíjasan is gazdálkodó férfi egyik frontembere volt idén a parlagfű elleni harcnak. A férfi mellkasán lévő tapaszt „tabak” elleninek vélem, de azt mondja, a szíve miatt kell, bár sajnos keményen bagózik is. Kertjéből tövestől gyomlálta ki a parlagfüvet, majd kiszárítva elégette, mert a kaszálás szerinte nem sokat ér, a parlagfű szinte nyűhetetlen. Amikor beljebb felfedezek két kis parlagfűsarjat, a gazda arca elkomorul. Ki is tépi őket rögtön, mert hiába a jó viszony a polgármesterrel, akár 200 ezer forintra is megbírságolhatná, attól pedig, hiába a tapasz, Lajos menten infarktust kapna.
– Fél évünk se volt, hogy itt írmagja ne legyen a parlagfűnek, amikor a Parlagfűmentes Magyarországért Tárcaközi Bizottság felhívására jelentkeztünk – magyarázza a mellénk szegődött Kajakos Sándor falugazda, aki levezényelte az idei akciót. – Nógatás nélkül nekilódult az irtásnak a közmunkások mellett a falu apraja-nagyja! Végül július 26-án váratlanul megjelent a bírálóbizottság a megyei növényvédelmi állomástól és az ÁNTSZ-től. A polgármester úr még itthon se volt, mikor bejártak ungot-berket és a portákat. Aztán jött a telefon, hogy elsők lettünk. Na, azóta úgy kaszálnak másutt is a környéken, mint az őrültek!
– Elsők lettünk, amiben elvitathatatlan a dicsőségünk, de nem egyedüliek – pontosít Végh Gábor. – Ugyanis a bizottság az idén már tíz településnek ad ilyen rangot. Felhívás korábban is volt, de évente csak egy települést jutalmaztak, kétmillió forinttal. Az idén tízet, egyenként 200 ezerrel.
– Kár, hogy nem korábban vágtak bele!
– Benzinre, alkatrészekre jól jön a pénz, és jövőre is pályázunk. Említette a borsodi cigányvajda felvetését. Van abban ráció, hogy bízzák a cigányságra a parlagfüvet; ők gyökerestől kiszednék, s kilóra át lehet venni tőlük. Nálunk a többség egyelőre inkább kaszált. De a zömmel roma közmunkások lelkesedése olyan példaértékű volt, hogy le a kalappal előttük is!