Vidralesen a Rinya mentén

Zöld ruhás, nagy bajszú ember áll egy hídon, és két nevet ismételget: – Luca! Ali! Luca! Ali!
Mire harmadszorra mondaná, lent megmozdul a hínár, aztán megindul két hullám, és kisvártatva kibukkan a vízből két vidra. Előbb Luca, a lány, aztán Ali, a fiú. Luca a fürgébb, a bátrabb. Leül egy kőre, s néz felfelé, a hídra. Nem hiába. Apró, féltenyérnyi kárász repül felé. Elkapja, jóízűen falatozni kezdi, ügyet se vet a hídon örömükben tapsikoló gyerekekre. Ali se, az ajándék hal fontosabb mindennél.
Amúgy is megszokták már a látogatókat. Azok viszont nem tudnak betelni a látványukkal. Nem csoda, hiszen falatozó vidrákat nagyon ritkán pillanthat meg a természetben az ember.
Petesmalom azonban más – az ország legismertebb vidraparkjában vagyunk, ahol Európa talán legtitokzatosabb kisragadozói körül forog minden. Tucatnyi, futballpálya nagyságú tó felfűzve a Lábodi-Rinyára, a parton hatalmas, öreg hagyásfák, s környes-körül erdő meg erdő. Bent, a sásban kővé dermedt szürke gémek halásznak, vízityúkok kurittyolnak, a sűrűben vadgerle búg, a száraz fák egyikére pedig épp fekete gólya ereszkedik. Ha természetfilmet forgatna az ember, máris bekapcsolhatná a kamerát. A természet elrendezne mindent.
De azért, ha lehet, fogadjuk fel szakértőnek azt a nagy bajszú, hídon álló embert. Mert nála jobban nem sokan ismerik a vidrákat Magyarországon. S mivel Magyarország vidranagyhatalom, azt is írhatnánk, a világon. Nagy Tibor, a park vezetője másfél évtizede él kint Petesmalmon, vagy tíz kilométerre Lábodtól. Az aszfalt egy idő után elfogy, a homokút a híres somogyi erdőkben kanyarog tovább. Somogy inkább erről, az erdeiről, nem pedig a vizeiről ismert, de ez a tája vizekben is meglepően gazdag. Egy rakás Rinya – itt majd’ minden pataknak Rinya a neve – folydogál a völgyekben, halastó hátán halastó, és ahol halastó, ott vidrának is kell lennie.
Van is. Épp ez adta az ötletet a Somogyért Természetvédelmi Szervezetnek másfél évtizede, hogy meg kéne szerezni a privatizálás előtt álló petesmalmi halastórendszert, ami mindig is híres volt a vidraállományáról. A tavakat még a Széchenyiek építették valamikor a XIX. század elején, aztán a terület a balatoni halgazdasághoz került, és ha a természetvédők nincsenek résen, most valamelyik uborkafára felkapaszkodott újgazdagunk magánbirtoka lenne, aki szögesdróttal védené a birtokát – és vastag söréttel lövöldözné a vidrákat, mert azok „megeszik” a halat.
– Persze, hogy meg – legyint Nagy Tibor –, de az csak mese, hogy a nagy anyapontyokat kedveli a legjobban. A féltenyérnyi kárászok, keszegek a kedvencei, amikkel könnyen elbír. Bolond lenne egy nálánál súlyosabb hallal birkózni. Amúgy a parton járva felszedi a békát, a kisebb rágcsálókat is, egyáltalán nem ragaszkodik kimondottan a halhoz. Nem is ragaszkodhat, hiszen gyakran kényszerül hosszabb földi vándorlásokra. Egy vízfelület csak bizonyos vidrapopulációt bír el, a gyengébbnek bizony költöznie kell.
Luca is egy ilyen költözés után került ide. Egy távoli halastó mellől indult el az anyjával és a testvérével új otthont keresni, de anyjukat elütötte egy autó. A kicsikre is a biztos halál várt, de egy állatszerető ember rájuk talált. Elhozta őket ide, az akkor alakulgató vidraparkba. A testvérét már sajnos nem sikerült megmenteni, de ő felnőtt, és a másik, a szegedi vadasparkban felcseperedett Alival remekül érzik magukat a patak egyik kiöblösödő kanyarjában.
– Az ember nevelte vidrákat sajnos már nem lehet visszaengedni a szabadba, mert elpusztulnak – magyarázza Nagy Tibor. – Az idősebb korukban megsegített állatokkal viszont nincs ilyen baj, azok gond nélkül folytatják az előző életüket.
A százötven hektáros területen tíz-tizenkét vidra él, igazi szabad életet. Őket már nem lehet kicsalogatni néhány finom falattal a partra, őket bizony ki kell ülni. Valamelyik magaslesről, távcsővel a nyakunkban. Természetesen éjszaka, mert a vidra főleg éjjel mozog. Az is lehet persze, hogy nem fogunk látni semmit. De garantáltan szép élményekkel leszünk gazdagabbak. A nagy természet részeseivé válhatunk – ha csak egy éjszakára is.
Másnak még ennyi se jut.