Sokkal több mint múzeum

Egyes ábrázolásokon Petőfi Sándor a Nemzeti Múzeum lépcsője mellett áll 1848. március 15-én. A legenda szerint a Nemzeti dalt is elszavalta. Valóban így történt? 

– A tudomány álláspontja szerint a Nemzeti dalt nem mondta el, de beszédet tartott. Egyébként szükségesek a mítoszok, hiszen a hagyományok erősíthetik az iden­ti­tásunkat, ezeket pedig kiegészíthetik a tudományos eredmények. A magyar történelmet kezdetben írók, költők írták, majd jöttek az első történészek, régészek és nyelvészek. Ma pedig archeogenetikai kutatásokat végzünk DNS-ek alapján, és mindezek által egyre több információhoz jutunk hozzá. Mindeközben az is fontos, hogy az emberektől ne vegyünk el történeteket. Magam is a történelmi mondákon, meséken nőttem fel. Feladatunk, hogy ezeket és a tudományos eredményeket egyaránt megmutassuk az embereknek. 

Kétszáz évvel ezelőtt kezdődött a reformkor, majd jött 1848 a forradalommal és a szabadságharccal. A Magyar Nemzeti Múzeum a szabadság jelképévé vált. 

– A Magyar Nemzeti Múzeum valóban sokkal több mint múzeum: a magyar nemzet létének egyik legfontosabb szimbóluma. Amikor 1802-ben megalapította Széchényi Ferenc, a világ első múzeumai között jött létre. Európa nagyobb államaiban az uralkodó dinasztiák szorgalmazták a nagy múzeumok alapítását, nálunk egy magyar főnemes kezdeményezte, majd közakadozásból a magyarok hozták létre. Attól kezdve, hogy 1848. március 15-én fontos szimbolikus hellyé vált Petőfivel és a márciusi ifjakkal, a nemzeti identitás és ébredés, a polgárosodó Magyarország szimbolikus terévé, mondhatni, zarándokhelyévé vált a mai napig. A múzeumkert is fontos tér, a belváros szívében a Pollack Mihály tervezte épülettel együtt kiemelt kulturális agorát képez. 

Jelentős történelmi események helyszíneként is említhetjük a múzeumot. 

– Kezdtük 1848-cal, de Jókai Mór születésének kétszázadik évfordulóján azt is érdemes megemlítenünk, hogy itt ravatalozták fel az írót, és még számos politikust és tudóst. Amikor a románok az első világháborút követően, 1919-ben ki akarták fosztani, és tele volt a múzeumkert román teherautókkal, akkor Fejérpataky László főigazgató zárta be az épület ajtajait, ablakait, mentve az értékeket. Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok pedig elzavarta a fosztogató román katonákat a múzeumtól. Az intézmény a második világháborúban megélte Budapest ostromát, majd az 1956-os harcok idejét is, amikor a múzeumkertet harckocsik használták. A múzeum minden egyes négyzetméterével szerves része a magyar történelemnek, és ezt az itt lévő műtárgyak is szépen illusztrálják. 

És hogyan érdemes mindezt megmutatni az érdeklődőknek? 

– Ha megfelelően dolgozzuk föl és jól mutatjuk be a rendelkezésünkre álló felületeken a történelmünket, akkor el tudjuk magyarázni, hogy kik vagyunk mi, magyarok, és miért­ fontos a Kárpát-medence történetét kutatni. Használjuk a közösségi média felületeit, a közelmúltban feltárt somlói nyakék pél­dául a TikTokon néhány óra alatt csaknem százezer megtekintést hozott. A magyar muzeológia elég sokat szenvedett a második világháború utáni időszakban, és a hányattatott sors, az akkori károkozás még ma is érezteti hatását. A magyar tudományos sikereket objektíven lehet mérni, és ezeket az eredményeket, a tudósok életútját, a magyar gé­niuszt a rendszerváltás előtt nem mutatták be megfelelőképpen. 

Manapság sikerül? 

– A tízmilliós országunkban több mint tízmillió múzeumlátogató van évente. Ez elég jelentős szám. A magyar műkincsállomány rólunk szól, a mindenkori eszközhasználat a kérdés, és az, hogy mi, muzeológusok mennyire tudunk lépést tartani a korral. A múzeumi szakmát érintően manapság évente jönnek egyre újabb kihívások. Ma már nem kérdés, hogy ott kell lennünk a közösségi médiában. Olyan tartalmakat és produktumokat próbálunk a látogatók elé vinni, amelyek vonzzák a mai közönséget. A közösségi média nagy lehetőséget jelent a múzeum számára, hiszen a munkánk olyan tömegekhez tud eljutni, mint korábban sohasem. A nemzetközi szakmában egyre inkább vitatéma, hogy mivel mérhetjük a sikerességet. Az egy dolog, hogy mennyien jönnek el az épületünkbe, az pedig egy másik kérdés, hogy mennyi embernek biztosítunk hozzáférést akár olyan tárgyakhoz is, amelyek nem férnek el a kiállítótérben. A múzeumi tárgyak több mint 90 százaléka ugyanis a raktárakban található, a digitális hozzáférésekkel a kutatók és az érdeklődők is megismerhetik ezeket. Persze az eddigi gyakorlatok sem rosszak, de az új eszközök lehetőségeivel élnünk kell. 

Ezzel a fiatalok felé is nyitni tudnak? 

– A fiatalokat mindig a legnehezebb megszólítani. Tanulságos számunkra, hogy a fiatalok miként látják a múzeumok szerepét, és ezeket a gondolatokat megosztjuk a szakembereinkkel. A fiatalokat hiteles tudáshoz akarjuk juttatni. Egykor a tudás kizárólagos őrzői a múzeumok és a könyvtárak voltak, de az elmúlt évtizedekben, és különösen a digitalizáció, a mesterséges intelligencia világában ez már átalakult. Ma a múzeumok legnagyobb versenyelőnye a hitelesség, és ezt meg kell őriznünk. Részt kell vennünk a digitali­zá­cióban, de nem engedhetünk abból, hogy hitelesen mutassuk be a nemzeti örökséget, és az emberek megkérdőjelezhetetlen tudást kapjanak. A legalapvetőbb válaszokat a Magyar Nemzeti Múzeum tudja megadni azokra a kérdésekre, hogy mi, magyarok mit adtunk a világnak. 

Mitől lesz hiteles a múzeum? 

– A nemzeti örökség gondozása, menedzsmentje nagyon hosszú folyamat. A kiállításokon túl rengeteg programot, foglalkozást, konferenciát, kiadványt hozunk létre. A hitelességhez és az elismertséghez el kell végeznünk az adott esetben több évtizedig tartó, muzeológusok, gyűjteménykezelők, restaurátorok, régészek által együttesen elvégzett munkát. Ez olyan szellemi tevékenység, amely sokszor nehezen látható a közönség számára. Mi állandóan minőségi tartalmat szeretnénk adni az érdeklődőknek, és ismernünk kell a velünk szemben megfogalmazódó, gyorsan változó látogatói igényeket is. A turisztikai piacon működő nagy szereplők gyorsabban tudnak reagálni bizonyos aktuális kihívásokra, de nekünk nem az a legfontosabb feladatunk, hogy látványelemeket mutassunk be, hanem – amint már említettem – az, hogy hiteles tudáshoz juttassuk hozzá a látogatóinkat. 

Miller Jakab Ferdinánd, Kubinyi Ágoston és Pulszky Ferenc – három XIX. századi főigazgató. Mit jelent az ő örökségük? 

– Mércét adtak nekünk. Az elmúlt több mint 220 évben olyan emberek dolgoztak a Magyar Nemzeti Múzeumban, akiknek a példája meghatározza a mindennapi munkához való hozzáállásunkat. A Magyar Nemzeti Múzeumot hazánk legfontosabb közintézményének tartom, ahol munkatársaimmal csapatmunkát végzünk, a nemzeti örökséget gondozzuk. 

A Sárvári járásból indult egy kis vasi faluból, Sótonyból. Bár családjával Budapesten él, manapság is sokat megy gyermekeivel a szülői házba. Legújabb könyve a fiumei villamosról jelent meg. Honnan jött az érdeklődése Fiume iránt? 

– Gyermekkoromat könyvek között töltöttem el, rengeteget olvastam, majd regényt is írtam a délszláv háborúról. Kereskedelmi iskolába, később történelem szakra jártam, és közgazdász végzettséget is szereztem. Nagy hatással voltak rám azok a könyvek, amelyek az egykori magyar tengerészetről szóltak. Európa tizedik legnagyobb kikötőjét ugyanis a magyar állam beruházásával Fiuméban hozták létre. A tengerparti városban nem magyar gyarmatosítás zajlott, hanem a magyar állam és a helyiek együttműködése valósult meg. Így indult el ott Közép-Európa egyik első villamosa is, a villamosközlekedés megszervezése pedig a sikeres városok egyik szimbólumává vált. Az urbanizációs és gazdaságtörténeti kutatásaim is arra irányultak, hogy a modern Magyarország megszületését vizsgáljam. Ezekre a kutatási eredményekre nemzetközi konferenciákon horvát történészek, muzeológusok is hivatkoznak. Ma már elismerik, hogy a magyar állam nélkül nem valósulhatott volna meg a fiumei kikötői beruházás a Monarchia időszakában. Fontos, hogy közelítsük az álláspontjainkat, és itt, Közép-Euró­pában meg kell találnunk azokat a közös pontokat, amelyekben a sérelmek helyett inkább az elmúlt évszázadokban megvalósult együttélésről tudunk beszélni.