Sohasem érez fájdalmat

– Egyáltalán nem érzek fájdalmat.
Ezt akkor mondta, amikor a bemutató után odamentem hozzá.
– Hogyan lehetséges?
– Meg lehet tanulni. Csak kitartás kell hozzá. Húsz-harminc év…
Kitartás.

Ez lehet az életének a kulcsszava. Ezt mondta akkor is, amikor

felkerestem Budapesten, a Rákóczi úti harcművészeti központban. Mert

amikor láttam, amint tanítványai betontömböket törtek a testén, tudtam,

hogy keresni fogom vele a kapcsolatot. A titkát szerettem volna

megismerni.
Én naiv.
– Jöjjön, mutatok valamit.
A négy évszakot mutatta meg. A középkorból, japán művész keze által fába faragva.
– A világon egyedül itt van együtt a négy. Tizenkétmillió dollárt ér. Úgy értem, darabja.
Ilyenkor

nem illik kételkedni. Nem is teszem, s nemcsak udvariasságból. A

szobrok valóban csodálatosak. S nem illik kérdezni sem. Mármint, hogy

honnan van ennyi pénze. Az újságírónak azonban az a dolga, hogy

kérdezzen.
– Van – hangzott a válasza.
Na, most már tudom… De azért annyit elárul, hogy ő itt csak a kisebbségi tulajdonos. Ki a többségi? Nem válaszol.
Titokzatos ember, mondom, s azt hiszem, ez nála családi örökség lehet.
–

Egy rokon fiúval mentem le először az edzőterembe 1972. január 8-án.

Hétéves voltam. Miért mentem le? Hogy ne tudjanak megverni.
Karatézni tanultak. A rokon gyerek elmaradt, ő nem.
– Ez Bécsben történt. Hetente ötször jártam le. Ennek ugye már harminchat éve. Azóta tanulom, mostanra a hat danig jutottam el.
Mondom, hogy kitartó ember. De van még itt egy mondat: ez Bécsben történt. Hogy is van ez?
– Apám a titkosszolgálatnál dolgozott.
Innen hát a tartózkodása… S a kitartása?
– Székelyek az őseim.
A nyomaték kedvéért pedig néhány rokonát sorolja anyai ágról: Madaras József színművész, Madaras Norbert olimpiai bajnok.
És

ő? Tanult gépkocsiszerelést, doktorált sportpszichológiából. Lett

parlamenti szakértő, képez kormányőröket. S közben jár Japánba, a

mesteréhez.
– Hatvanhárom éves, de nem tudnám megütni – jellemzi.
Amit

tőle kap, azt itt adja tovább. Ingyen, mert ő sem fizet érte. Igaz,

kezdőkkel nem foglalkozik, csak fekete övesekkel. Amúgy bárki

beiratkozhat a többtucatnyi tanfolyam valamelyikére.
Japán. Azt hiszem, ha Györki Gézát szeretném megismerni, Japánt kellene ismernem.
– Őrzi a tradícióit, még ha hígul is – magyarázza. – Őrzi, innen az ereje. Ennyi az egész.
Milyen

tradíciókra gondol? Nemcsak arra, hogy a szent hegy, a Fuji képe minden

japán otthonban látható. Arra is, hogy az alá-fölé rendeltséget

feltétel nélkül elfogadják. A gyárban akkor is a legalsó szintről kezd

a belépő, hogyha az apja történetesen a tulajdonos. Politika? Két párt

van. A császárpárti és a még császárpártibb. Szakszervezetek? Azok

nincsenek. Pénz. Az van. Nagyon sok. Nagyon-nagyon. Györki Géza

állítja, hogy a kínai gazdaság mögött is japán pénzt kell keresnünk.
– Mi miért nem vagyunk képesek arra, amire ők?
– Nincs kitartásunk.
Itt, a harcművészeti központban is nagy a jövés-menés. Nagy lelkesedéssel érkeznek a fiatalok – aztán lekopnak.
A

kitartás csak kevesek kiváltsága. Mint az övé. Szervezetét gyilkos kór

támadja, számtalanszor operálták már. De ő nem adja fel. Amíg tudja,

adja át a tudását, a harcművészetet.
– Egyszer azt kérdeztem a

mesteremtől – ajándékoz meg egy történettel, mielőtt utamra bocsátana

–, hogy melyik a harcművészetek királya. Azt mondta, menjünk fel a Fuji

tetejére. Amikor felérkeztünk, megkérdezte, hány út vezet fel? Sok. S

hány panoráma tárul elénk? Egy. Ez a válaszom, mondta.