Kibontott Országház

Maga a birodalom – a mezőkövesdi Mezőgazdasági Gépmúzeum – nem nagy, két parasztporta, kétezer-ötszáz négyzetméter. De ezen megtalálni a magyar mezőgazdaság műszaki fejlődésének minden fontos emlékét! Gőzgépek, járgányok, traktorok, zetorok, robbanómotorok, aggregátorok, cséplőgépek sokasága sorakozik pedáns rendben a fedett színekben.
A múzeum Hajdu Ráfis János magángyűjteményéből alakult 1979-ben – hivatalosan. A most hetvennyolc éves gazda és felesége, Bakos Mária ugyanis már jóval korábban tekintélyes kollekcióval rendelkezett. Igaz, azok nem gépek voltak, hanem ruhák, tányérok, bútorok; a parasztság használati tárgyai.
Ösztönösen kezdte a gyűjtést. Ha az eredeti foglalkozása után érdeklődünk, ma is azt feleli, hogy paraszt, még ha később tanult is. Pár éve például a miskolci egyetemen – ahol gyakori óraadó volt – tiszteletbeli mérnöki diplomát kapott. De ő ezekről nem szívesen beszél.
Azonban lehetetlen hűvös, távolságtartó portrét rajzolni róla. Mert hogyan maradhat meg az ember a távolságtartó pózban, amikor a múzeumporta hátsó traktusában, mintegy mellékesen azt mondja egy szép lakóházra, hogy „a mienk volt, én építettem, de az utódomnak ajándékoztam”? Az utód, a múzeum jelenlegi vezetője, Erdélyből települt át vagy húsz éve, és János bátyánk rövid időn belül őbenne látta meg azt az embert, akire majd rá lehet bízni az évről évre rohamosan gyarapodó gyűjteményt. Nem tévedett.
Másban sem nagyon szokott. Tulajdonképpen a feleségével alapozták meg a ma már határokon túl is jól ismert múzeumot. Így beszél a kezdetekről: „Egy idő után rá kellett döbbennünk, hogy nem lesz gyermekünk. Valamit kezdeni kellett az életünkkel.” Együtt járták a szomszédos falvakat, hogy mentsék a még menthetőt. Az utolsó pillanatban fogtak hozzá. A traktorok, járgányok jó része például lent, a földben rejtőzködött. Tulajdonosaik a téeszesítéskor elásták, s még a hetvenes-nyolcvanas években is csak félve adták elő őket. A tömérdek kovácsolt szekérdíszt meg például egy Sztalinec talpai alól menekítették ki. A téeszszervezéskor Kövesden több mint kétszáz lovas kocsit gyűjtöttek össze, aztán amikor jöttek a traktorok, kihajították mindet. Akkor János bátyánk be-belopózott a telepre, és a szebb vasalásokat leszedegette. Épp időben. Mert aztán jött a Sztalinec, az orosz lánctalpas traktor, ami összedúrta őket, és rá a gázolaj!
Az a sok vasalás most az egyik gépszín gerendáit díszíti – biztos van belőlük vagy ötszáz, de ami talán ennél is érdekesebb: a nagy színt is János bátyánk építette. Ő alapozott, falazott, ácsolt. Igaz, engedély nélkül, de az az igazság, a múzeum legtöbb új épületének ma sincs építési engedélye. Nem volt erre idő! De érdekes módon soha senki nem szólt emiatt neki.
Paraszt, gépész, muzeológus – vagy író, faszobrász inkább? Nincs erre válasz. Mind, egyszerre. A szobrászkodása talán a legkevésbé ismert. Már bent, a lakásukban elővesz egy apró, arasznyi faszobrot: egy kenyérszegő férfi. Tökéletes. Akkor faragta, amikor elolvasta Sinka István híres, Kenyérszegő című versét. Sinka is falusi ember volt, és hatalmas érzések tomboltak benne – az ifjú Hajdu Ráfis János a verset elolvasva vonatra szállt, felutazott Budapestre, és addig ment, míg meg nem találta a költőt. Huszonnégy éves volt akkor.
Lélekben ma is annyi. Csak anynyi változott, hogy akkor szerette, most meg nem szereti az ünnepnapokat. Mert akkor zárva a múzeum, és azt mondja, jobban elfárad a semmittevésben, mintha egész nap aratna. Mostani háza is ott van a múzeum mellett, csak egy kis kapun kell átmennie, hogy a szülői portán, szeretett masinái között legyen. Hogy melyik a legkedvesebb? Ezt ne kérdezzük tőle, úgy sem tud választani. Az enyém egy csúnya, böhöm nagy aggregátor. Áramszünet esetén sokáig ez adta a fényt a magyar Országházban. Aztán leselejtezték, s megkapta Mezőkövesd. Mikor vitték volna ki a teherautóhoz, nem fért ki az ajtón. De kibontották – Hajdu Ráfis János kedvéért. Ez még a miniszterelnököknek se nagyon dukál.