Tárogatóra ébrednek

Már hetvenegy éves, de este a temetőkapunak dőlve még úgy érzi, szinte most volt gyermek. Még most masírozott a főutcán a bányászzenekar, fújták a kürtöket, a tubákat, a fuvolákat a nagy bajszú bányászok. Hogy szerette volna, ha az apját is ott látja köztük – de az apja nem szerette fújni, csak hallgatni a zenét. A karmester, Nagy Péter azonban, aki már a leventezenekart is vezette annak idején, jó barátja volt, és nagyon hamar észrevette a fiúcska szemében égő tüzet. És megerősítette a barátját abban, hogy segítse zenésszé válni a fiát.  Így aztán Nagy László tízévesen már fuvolázott.
Telt-múlt az idő, kitanulta a lakatosmesterséget, és elhelyezkedett a bányánál. Szabadidejében és az állami ünnepeken pedig zenélt, a bányászzenekarral bejárta az egész Észak-Magyarországot.
De aztán egyre borúsabb idők jöttek. Előbb a szénbányák zártak be, majd a zenekar is megszűnt, legalábbis Rózsaszentmártonban. Beköltözött Gyöngyösre. Kilencvenháromban, a harmincéves szolgálati évfordulójára kapott egy kis pénzt, és azonnal felutazott Budapestre – hogy megvalósítsa régi álmát. Vett egy tárogatót, egy igazi tárogatót.
Aztán hamarosan megismerkedett a Rákóczi Tárogató Egyesülettel, meg a neves nyíregyházi tárogatóművésszel, Nagy Csabával is. Aztán megszeretett egy tárogatót. Agócs Béla készítette diófából – megvette. Jó vásár volt, mert ha azt megfújja, a szomszéd faluban is hallják.  
Vasárnap délutánonként felkapaszkodik a nagy meddőhányóra, és olyan szép nótákba kezd, hogy odalent a faluban szabályosan megáll az élet. Ő is  gyakran belefeledkezik a játékba, és nem egyszer  szinte lélekszakadva loholnia kell, hogy le ne késse a háromnegyed hetet.
Most azonban hallgatnak a tárogatók. Télen, a szabadban nem lehet tárogatózni. Lefagy a kéz, megmerednek az ujjak, meg a hangszer se úgy szól, mint a langyos időkben.