Pisztrángles a Küküllőnél

Például a pisztránggal. Sajnos Magyarországon alig egy-két sovány patak meg három-négy tavacska között választhat a sebes vagy szivárványos pisztrángra áhítozó ember. Bezzeg a svédek vagy a norvégok! - gondolhatjuk. Azok válogathatnak a pompásabbnál pompásabb vizekben.  Ám nekünk sem kell a messzi északra utaznunk, hogy közelebbi ismeretséget kössünk e nemes hallal. A Felvidéken, Kárpátalján és Erdélyben jobbnál jobb vizek várnak bennünket. E sorok írója például tavaly nyáron a Kolozsvár fölötti Gyalui-havasok, az előző évben pedig a Hargita vizeit vallathatta meg.
Halat ugyan nem sokat látott, de a két út így is felejthetetlen volt. Az előző évben Gyaluban, e zömmel románok lakta nagyközségben volt a szállásunk, onnan másztuk meg kétszer is a Meleg-Szamos meredek völgyét. Egy darabig autóval, aztán gyalog. Egyébként ma már kétfelől kocsival is felmehetünk egészen a Bélesi-tóig, de a nagy fenyvesek övezetét elérve jobb, ha letesszük a járművet. A környék lenyűgöző. Jósikafalva (románul: Belis) mellett, vagy ezerkétszáz méter magasságban találjuk a hatalmas gátat, amely visszaduzzasztja a Szamost.
Sajnos az első napon nem volt szerencsénk, alig értünk fel, ömleni kezdett az eső, s fél órán belül sáros zuhataggá vált a folyó. Kínunkban a tározóban kezdtünk horgászni - kolozsvári barátaink nagy derültségére. Mert mi az otthon jól bevált tiszai módszerünkhöz ragaszkodtunk. Fel egy ólom, a horogra giliszta, és dobás! Igen ám, de ott ötven-hatvan méteres mélységek is vannak, reménytelen a fenéken halat keresni. Helyi barátaink úszóztak, de ők sem nagy sikerrel. Arasznyi domolykókból állt a zsákmány, pisztrángnak nyomát se láttuk. Másnap aztán kitisztult az ég, és a Szamos is kivilágosodott. Az egyik tajtékzó, de a sziklák mögött meg-megpihenő mellékágát választottuk. Már csak azért is, mert lépten-nyomon fodrozódott a víz, a keresett pisztrángok kapkodták a bokrokról lepottyanó legyeket. Nálunk, vendégeknél persze nem volt műlegyező készség. Mi csak az otthoni pergető felszerelést hoztuk, villantókkal, tviszterekkel, Rappalákkal. Nem váltak be. Vendéglátóink viszont fejenként fogtak hármat-négyet, olyan húsz-huszonöt centiseket. Este megsütöttük őket... - aztán nekiálltunk szalonnázni.
Sokkal szerencsésebb volt a hargitai kirándulás. Zeteváralja mellett, a Küküllő partján, a víznél szálltunk meg, s délután már mentünk is a vízre. Vendéglátónk nekem is adott egy műlegyes készséget, s kétórás gyakorlás után egészen elfogadhatóan ment a légyröptetés. Előbb persze a fákra, a bokrokra, de aztán már rá a vízre. Természetesen egy darabot se fogtam. De a gazdám sem, mert szerinte dögmelegben horgásztunk. No majd reggel! Ám az sem hozott szerencsét. Pedig a Küküllő ott fent, Zetelaka fölött igazi kemény, hegyi folyó még, a helybeliek szerint hemzseg benne a pisztráng. Csak épp nem délelőtt. Ám délután... S alkonyatkor! Házigazdám féltucatnyi, harminccentisnél is nagyobb halat fogott. Én semmit. Mérgemben kézbe vettem az otthoni pergető botom, s felkötöttem egy apró, világoszöld, domolykózásra használt Rapallát. Az első dobásra megakasztottam vele egy jó félméteres pisztrángot. És ki is vettem! Igaz, aznap már nem jött semmit, de nekem elég volt az az egy is.