Ragadozók a Bodrogban

Pontosan oda igyekszünk. A folyó hol laposan szétterül, hol összeszűkülve, magas löszfalak alatt rohan, s mindenütt öreg, óriási fák a vízben. Ideális haltanya, főleg a ragadozók szeretik. És éppen rájuk pályázunk!
Gyönyörű idő van, a túlsó, bodrogzugi oldalon egy bedőlt fához kötött csónakból két idősebb ember horgászik. Pontyoznak - október derekán! -, egykedvűen bámulják a botokat. Erdőbényeiek, biztosan a szegi meg a kisfaludi gazdákra irigykednek. Mert az ő szőlőik déli fekvésűek, hét ágra süti őket most is a nap. A bényei szőlők azonban, túl a hegyen, kevés napot kapnak, úgyhogy nekik már mindegy, a nyarat nem tudja pótolni az ősz.
De a két bényei gazda nem emiatt lógatja az orrát. Nem megy a hal, s ez valóban nyomós ok a búsulásra. Ha a ponty nem is megy, a csuka meg a domolykó még mehet. Elő hát a voblerekkel! Éveken át a finn Rapalák voltak a nyerők, de két-három éve nem kellenek a halnak, pedig nagyszerű a kinézetük. Megtévesztésig hasonlítanak a csalihalakhoz, s a vízben is úgy viselkednek. Nyelte is őket a csuka, a balin, de mostanában már jobban szeretik az amerikai, ausztrál műhalakat. Pedig hihetetlenül bumfordi és ügyetlen mozgású valamennyi. Mégis az kell nekik. Ráadásul minél vadabb színben. Elkapják ugyan a szolidabb, fehér meg barnás színű voblereket is, de a piros, a bordó és a rózsaszín (!) az igazán hódító.
Nekem nincs piros változatom, elkunyerálom hát a cimborámét. Úgyis ő kezeli a csónakot, addig hajítok párat. Az első dobásra fogok egy másfeles balint, majd az ötödikre egy nyolcvandekás domolykót. Azután egy félkilós jászt. A cimbora nem szól semmit, csak dobál, dobál, s cseréli minden öt percben a voblert. Végül megkönyörülök rajta, visszaadom neki a piros műhalát, s elkérek tőle egy fehéret. Nem is halutánzatok ezek, hanem békák, a jó ég tudja, mit esznek rajtuk a ragadozók. Nem mindegy azonban, ki hajigálja őket. Most például az én kezem a nyerő: pillanatok alatt akasztok vele egy szép, kétkilós csukát, s még csak el se harapja a drótelőke nélküli zsinórt.
A cimbora azonban köthet fel akármit, mintha csak egy üres lavórba hajigálna. Nem is bosszantom hát, egy kis csatornatorokban kiszállok a partra, s körbenézek a Bodrogzugban. Leülök a partra, gyönyörködöm az őszben. Egy pontyozóbotot vetek be a vízbe én is, aztán hanyatt dőlök. Délutánba hajlik már a nap, mikor lógó orral felvesz a cimborám. Egy árva keszeg nélkül. Na, ide se jövök többet, morogja hazafelé tartva.
Egy hét múlva kopogtat az ajtómon. Hoz egy nagy üveg mustot, meg egy pompás, majd' kétkilós jászkeszeget. Vigyorog. "No ugye, mondtam, hogy van a Bodrogban hal! A mustot meg a bényei haverjaid küldik. Hogy kóstold meg, s ne beszélj marhaságokat, hogy az ő boruk milyen savanyú!"