Kapásra várva

A november - meg némiképp a február - a horgászok tán legutálatosabb hónapja. Ilyenkor már elfogy minden remény. A december sem igazi horgászhónap ugyan, de akkor lefoglalják az embert az ünnepek s a készülő új év ígérte csodák. Novemberben viszont ónos ködök ülik meg a tájat, négykor már sötétedik, a szomszédok meg azzal bosszantják az embert, hogy "Na, megfogtad-e már a karácsonyi halat?"
Mondjam azt, hogy én ki nem állhatom karácsonykor a halat!? Akkor mi anyáméktól hozott sült kolbászt, meg szalonnát, oldalast eszünk. Másnap pedig fácánlevest, s vadkacsát birsalmával. Már ha szerzek a vadászcimboráktól. Mert az nem úgy megy, hogy csak szólok ennek vagy annak, hogy adjatok már egy fácánt, két kacsát meg egy kis vaddisznóhúst. Az rendesen úgy történik, hogy én viszem a halat, ők meg hozzák a húst.
Ez a nyár azonban elment egyetlen őzcombbal, azt is megettük még szeptemberben, a Tisza-parton. Baráti körben persze. Mert szúnyoggal, bögöllyel, füsttel, pőcsikkel - ami a bográccsal jár - a családot nem terheljük. Most viszont se vad, se hal. A vadászó cimborák azonban a sovány nyár ellenére számítanak a halaimra. Igaz, a karácsonyi pontyaikat, keszegjeiket sohasem én fogom, hanem a halászó cimborák; de erről ők nem tudnak semmit.
Ne is tudjanak. Kaphatnak ők még az idén halat. Nem pontyot ugyan, de azért a tiszai márnák, paducok sem utolsók! Még szeptemberben felhívott valahonnan a Dráva mellől az országjáró barátom, Báthori Pista: menjek azonnal, mert borzasztóan megy a márna. Villantóra. Tessék? - szörnyülködtem a telefonban. Ki hallott már olyat, hogy márnát villantóval...!?
Pedig Pisti barátom igazat mondott; hiszen láttam azért én már márnát, nem is akármilyent, villantón. Pontosabban műhalon. Vagy tíz éve a vízügy Tiszabecs alatt épített három hatalmas sarkantyút a Tiszában. A gát meg az országhatár között negyvenméternyire szűkítették a Tiszát, a víz robajlott, mint az Angarán. Hatalmas mélységek fölött örvénylett a folyó, s a becsi barátok, köztük Varga Jóska Rapalával, hosszú csőrű, mélyre törő műhalakkal négy-öt kilós márnákat vettek ki sötétedés táján.
{p}
Egyik este én is közéjük álltam. Vagy húsz percig legénykedtem, amikor egyikük szelíden megveregette a hátam. "Adunk mi neked halat, a legszebbet, ha kell. De huszonkettes zsinórral ne röhögtesd ki magad!" Behúztam a nyakam, s arrébb ódalogtam, Mert ők ötvenes damillal, százgrammos bottal hajigáltak, s a nagyobb márna még azokat is majd kettétörte. 
De hát az régen volt, azóta mindenféle csodákkal felszerelkezett az ember. Többek között pihekönnyű botokkal, hajszálvékony zsinórokkal, amelyeket mégsem roppant össze a hal. S persze a módszerek sem azok már, mint régen. Pista barátom például súlyos, fenéken járó támolygóval fogta mostanában a márnákat. Igaz, nem novemberben, hanem szeptemberben; de ha a márna megbolondul, eszik novemberben is. Tán Becsen, Milotán is - ahová Pista való -, de jobb mégis talán, ha átruccanunk Ukrajnába. A Felső-Tisza legfelsőbb szakaszára.
Nem mentünk messzire, csak ide, Nagyszőlős fölé. A huszti kaput áttörve a szakirodalom szerint itt már az Alföldre ér a folyó. Meglassúdik, lustán hömpölyög, el-elbámészkodik... szóval igaz magyar fajta. De nem ez a fontos. Hanem az, hogy a mederben kevés az akadó. A tiszta sóderaljzaton akadály nélkül hömpörödhet a műcsali. Nem is akad le sehol. De hal sem jön, egy szál sem. Pedig ugyanúgy csinálunk mindent, ahogy Pista előírta. Bevetjük a villantót, leengedjük a fenékre, és hagyjuk, hogy sodorja a folyó. Semmi. És ez így megy egész délután. Öreg este van már, amikor hazafelé indulunk. Tiszaújlakon, a határnál beállunk a sorba, s már épp a vámosokhoz érnénk, mikor megkocogtatja az ablakot két cigányképű magyar. Újlaki horgászok. Vegyenek halat! - mondják, s szebbnél szebb menyhalakat terítenek ki az útra. És kacagnak, amikor mondjuk, hogy mi meg Huszt alól, márnázásból jövünk.
- Hát Magyarban nincsen hal? - kérdik, és a hal árának felét elengedik. Megvesszük tőlük az összeset, hogy karácsonykor meglegyen - a vadkacsa.