Géza fogta csuka

A híres tassi zsilipeknél csavarogtam, s nem akartam hinni a szememnek: aki csak horgászott, mindenki fogott. Balinokat. És nem is akármilyeneket! Még a partról próbálkozók is két-két és fél kilósokat akasztottak, aki pedig csónakból dobált, három-négy kilósokkal birkózhatott. Az egyik legolcsóbb műhallal, twisterrel dobált mindenki. Fehérekkel és vajszínűekkel.
Kajánul elmosolyodtam. Ha ti a nyolcvanforintos gumihalatokkal négykilós halat fogtok, akkor én a kétezer forintos Rapalákkal mit akasztok majd!? Két vén fűzfa közt kinéztem magamnak egy szabad helyet, s magabiztos dobálásba kezdtem. Az ismeretlen víz miatt előbb a felszínen úszó voblerekkel próbálkoztam, aztán áttértem a víz köztiekre. De a balinnak így sem kellett a méregdrága, egyébként kiváló Rapala. Kockáztattam hát, s felkötöttem a mélyenjárókat. Általában ezek a legbiztosabbak, de ezek is akadnak le a legkönnyebben. Ám ezek sem kápráztatták el a hőn óhajtott balinjaimat. Pedig végigpróbáltam a magammal vitt teljes kollekciómat. Már ami megmaradt belőlük. Mert hármat tíz perc alatt beszakítottam. De így se jött semmi. Nekiálltam hát fehér twistert keresgélni. Ám nemhogy fehéret, de semmilyen twistert nem találtam a horgásztáskámban. Idegenként meg nem volt képem megszólítani a balinozókat. Később, a tassi korcsmában előadva a történetet, megvilágosítottak: szemérmes kódusnak üres a tarisznyája.
Az esztendő talán utolsó horgászatán nem voltam ennyire szégyenlős. Egyetlen tiltakozó szó nélkül elfogadtam a felajánlott legjobb helyet. Pár nappal korábban a hajdúnánási cimborák üzentek, hogy menjek azonnal, mert a Hortobágyon nagyon megy a csuka. Ők előző nap kilencet fogtak, volt köztük négykilós is.
Balmazújváros határában kötöttünk ki, egy jelentéktelen, három-négy méter széles csatorna partján. Ez volna az a híres víz? - néztem rájuk elképedve, de azok csak bólogattak. Engem a kövesút másik oldalára, be a pusztába küldtek, mondván, ott vannak a legjobb helyek. Csak siessek, nehogy megjöjjön a konkurencia. Kedvetlenül hurcolkodtam át a sárban, s vagy kétszáz méterre állapodtam meg, egy kis hídnál. Aztán bevetettem az első horgomat. Ha itt mi halat fogunk, én megeszem a kalapom, morogtam. Volt is okom a morgásra: az országúton egymást érték a dübörgő kamionok, ráadásul még egy vasúti pálya is előttünk szaladt. De ami a legrosszabb volt mindből: alig száz méterre ácsorogtunk a várostól. Ebből a vízből - ha volt is benne - már rég kitakarították az összes halat!
Ránézek a csatornára, nincs az úszóm sehol. Ösztönösen bevágok. Érzek is egy tétova rúgást, de üres a horog. Újabb kishalat tűzök fel, visszadobom az iménti helyre. Alig ülnek el a hullámok, az úszóm megint nincs sehol. No, megállj, most nem csapsz be! Türelmesen nyeletek, aztán bevágok. Hatalmas burvány tör a felszínre, s zavaros felhő terjeng a vízen. Sejtem, hogy csuka, de hol van már?! Mintha csak odaszögezték volna, az istennek sem bírom felráncigálni. Adok hát neki egy kis zsinórt, de így se! Rángatom megint, semmi. Aztán nagy nehezen mégis a felszínre cibálom. Gyönyörű, jó háromkilós csuka, de a kis vízben sokkal nagyobbnak tűnik. És a fején körbe valami egészen furcsa dísz. Nagy gombolyag zsinórba gubancolódott a harc közben, azért nem bírtam vele.
Boldogan viszem a cimborákhoz, csettintenek. Lesz még itt több is! Nem lett. Egész nap hozzá sem nyúltak a horgainkhoz. De én cseppet se bánkódtam. Volt egy szép csukám - igaz, csak két és fél kilósnak mértük -, s megúsztam egy komoly büntetést. Mert egy helybéli gyerek már pakolás közben megsúgta, bizony természetvédelmi területre tévedtem. S ezért keményen büntetnek. Az őröket az sem hatja meg, ha azzal mentegetőzik az ember, hogy a barátai küldték oda. A legjobb helyre.