Kutyaposta

Ismét kutya egy hangos szilveszterrel búcsúzott az óév. A tavalyi botrányból okulva (?), okos kormányunk most úgy döntött, hogy miközben egyik eszével elrendelte a petárdák tilalmát, a másikkal viszont engedélyezte a csak valamivel hangosabb kistűzijátékokat, gömbbombákat, szamurájrakétákat, millenniumi (?) görögtüzeket. Nyilván úgy gondolták, hogy a petárda ugyan valóban nagyot durrant, de ezek a minikatasztrófák legalább még égő fényzivatart is okoznak a süketség mellé...
És a magyar nép fellélegzett.
Talán csak az a néhány százezer kutyatartó tűnődött el egy cseppet azon, hogy ugyan miért nem mennek a robbantani vágyók, úgy éjfél körül, az engedélyt kiagyalók házaihoz egy kis helyi augusztus 20-át produkálni, de, mint annyiszor, a kutyásokat ezúttal sem kérdezte meg senki.
Néha a Kutyapostás úgy érzi, hogy reménytelenül messze van még Európa... Egy olyan országtól, ahol jogszabály engedi a gazdájától kétszáz méterre elkóborló kutya kilövését - nevezzük nevén: legyilkolását -, egy olyan országtól, ahol nyolchetes kiskutyák százait vihetik étlen-szomjan külföldre, ki tudja, miért és hová, de legalább hatósági állatorvosi engedéllyel... De hagyjuk ezt - most az engedélyezett durrogtatások miatt durrognék egy keveset.
Hogy miért is félnek a kutyák mindenfajta hangos dörgéstől - legyen az égzengés, puskalövés, villámlás, tűzijáték, ablaktörés, nekik egykutya -, arról sokféle elmélet létezik. A Kutyapostás szerint ez valami prehisztorikus emlékféléjük lehet, amit tízezer évek óta hordoznak génjeikben. Ezt a teóriát támasztja alá egyébként a Kutyapostás cseperedő kutyája, Simonka is, aki három-négy hónapos kislegényként még bátran dacolt az elemekkel, de aztán, úgy egyéves kora óta, vagyis amióta kezd megjönni az esze, egyetlen kipukkant lufi miatt is aggódva nyomul az asztal alá. Ami egyébként rém mulatságos egy eset, minthogy Simonka - hatvankilós berni pásztor volna...
(A prehisztorikus emlék egyébként komoly dolog, állítólag mi, emberek ilyet őrzünk például a hüllőkkel kapcsolatban: az egészséges ember ezért is irtózik mindenfajta csúszómászótól. És akkor egy lendülettel máris megkövetem a "kígyológusokat" és társaikat...)
Szóval, a durrogás elviselésére hosszasan szoktatott vadászkutyákat most nem számítva, jó, ha tudjuk és tudomásul vesszük, mi több, számítunk is rá, hogy a kutyánk fél mindenféle hangos, robajszerű hangtól. Ezt fogadjuk el, és ha lehet, próbáljuk megóvni őket ilyesféle ártalmaktól. Legfeljebb csak a szorongásos pánikbetegnek lehet elképzelése arról a mindent elborító félelemről, ami ilyenkor úrrá lesz négylábú barátainkon. Ez maga a téboly, amelynek kutyánk nem érti az okát, nem ismeri eredőjét és következményét, és ami nem létezik az egyébként megszokott világában. Ez maga az irracionalizmus, maga az elviselhetetlen pusztulás, ami elől menekülni kell. A magukra hagyott kutyák ilyenkor aztán menekülnek: semmit, saját magukat sem kímélve próbálják elhagyni a robbanások környéket. Szilveszter tájt sok száz kutya fut világgá.
A Kutyapostás utcájából is tűnt már el így kutya, akit jó három hónappal később találtak meg vagy húsz kilométerrel (!) odébb. Rá egy évre ez az okos gazdi megint egyedül hagyta a kutyát szilveszterre, az megint kitört, és azután már soha többé nem került elő. Ennyit az emberi hülyeségről...
A kutya bezárása sem feltétlenül jó megoldás, otthonából is menekülni akar majd, s eközben saját magában, de a lakásban, a garázsban is kárt tehet. Akkor hát mi a teendő? A leghelyesebb: vele maradni. A kutyatartás bizony lemondással is jár. (De még mennyivel...) Vagyis: tessék szépen otthon maradni, a családból egyvalakinek feltétlenül, legalább lehet szidni a tévé műsorát, az mindig bejön...