Magyar kőris

A kőrisek mint elegyfajok csaknem valamennyi természetes erdőben megtalálhatók, faanyaguk igen értékes. A magyar kőris nálunk őshonos, a magas kőrisre emlékeztető, nagy termetű fa, az ártéri erdők legértékesebb keményfája. Nagyobb folyók árterén nő, a dombvidékekre nem hatol be. Hazánkban az alsó Duna-ártéren, a Dráva mentén, a Dél-Dunántúlon és a Duna-Tisza köze lápos területein fordul elő.
Kérge halványszürke, hamarabb parásodik, mint a magas kőrisé. Friss hajtása sötétzöld, felülete fényesebb, mint a magas kőrisé. Levelei többnyire hét-kilenc levélkéből állnak, melyek fényesek, lándzsa alakúak. Tavasszal később fakad, mint a magas kőris, lombját korábban hullatja, mint az. Levelei ősszel ibolyásvörösre vagy sárgára színeződnek. Virágzata egyszerű fürt, apró, bíborszínű virágokkal. Szereti a meleget, a nyáron erősen felmelegedő, napfényes síkságokat lakja. Viszonylag jól elviseli a magas talajvizet és a hosszabb ideig tartó árasztást, valamint a talaj kötöttségét, levegőtlenségét. Ugyanakkor a huzamosabb szárazságot is jobban elviseli, mint a magas kőris. Nagyon fényigényes, amit ritka lombozata is mutat.
A tölggyel és szillel közösen alkotott ligeterdők lakója, de megtalálható az éger társaként is a láperdőkben, főleg a Duna-Tisza közén. A Dél-Dunántúlon a gyertyános-tölgyesekben fordul elő. A faj első magyar nyelvű tudományos ismertetése csak 1956-ban jelent meg, noha az erdészek régóta elkülönítik a magas kőristől. Sajnos visszaszorulóban van, számos termőhelyről eltűnt, részint az utóbbi évtizedekben végrehajtott lecsapolások  következtében.