Kapásra várva

Alig hiszem, itt a tavasz! A Nagykunság szélén, Kunmadaras és Nagyiván környékén állok, előttem hatalmas tó, tele madárral. A tó nem igazi tó, csak amolyan tavaszi elöntés. Kökény, tavalyról itt maradt száraz laboda-, paréj- meg mácsonyabokrok ringatóznak benne, s tömérdek vízimadár zsinatol. A szárcsa a legtöbb, de túloldalt pár réce, vadliba is tollászkodik. Fent bíbic jajong, varjak kergetőznek - szinte vibrál a levegő a nagy, tavaszi készülődéstől.
Csak egy kis fekete képű ember nyugodt a parton. A tó mellett náddal, sással kísért csatorna kanyarog, apró töltést is húztak mellé, de nem véd a víztől. Arra jó, hogy száraz lábbal ballaghassunk rajta. Meg hogy meghúzhassa magát tövében pár sovány ezüstfa. Emberünk is egy ilyen tüskés fa alatt ül, jóízűen szalonnázik. Előtte a fűben hagyma, kenyér, szőke kóla... - s vagy hat, félkaromnyi csuka.
Csuka márciusban!? Hiszen a március tilalmi idő a csukára. Igen ám, de a szalonnázó ember nem horgász, hanem halász. Pontosabban szólva hurkász. A szerszámja is ott van mellette, a fának támasztva: egy három méter hosszú, erős mogyorórúd, rajta hajszálvékony rézdrótból hajlított hurok. Azzal fogja a csukákat.
Pontosabban ő most szalonnázik, a társa hurkászik. Áll a parton, s nézi a vizet. A gémek képesek csak így, szoborszerűen mozdulatlanul figyelni a vizet, s aztán, ha kell, villámgyorsan cselekedni. Csak míg a gém a félarasznyi keszegeket lesi, a mi emberünk a félkarnyi csukákat keresi. Jó persze a kisebb is, csak azt nehezebb megfogni. Vékonyabb a dereka, a drót könnyen lecsúszik róla.
Ilyenkor ívik a csuka, s óvatlan, mint a szerelmes ember. Ügyet sem vet a parton ólálkodó botos alakokra. Vagyis, mire ügyet vetne rá, már késő. Derekán a drót, ő meg a parton. Ballag hát a csuka a vízben, egy-egy kis hínárfoltnál meg-megáll. Nem tudni, hogy a párját várja-e vagy csak egyszerűen bambul, mindenesetre ilyenkor lehet óvatosan a derekára csúsztatni a hurkot. Aztán már csak fel kell rántani.
Már ahol lehet - mert az efféle módszert üldözi a törvény. A sok ember járta, intenzív horgászvizeknél nem is igen találkozni vele. Csak ott, ahol kevesen járnak, s azok sem hivatalos papírral rendelkező horgászok. A hurkászó halfogók nem is igen tartják komoly vízi embereknek a papíros horgászokat. Kevlár bottal meg tűgörgős orsókkal könnyű halat fogni. De próbálkozna meg rézdróttal, mogyorófarúddal!
Vagy negyven éve én is kemény hurkász-horgász voltam. Szülőfalumban, Ópályiban, a Krasznán túli részen a hatvanas években szabdalták fel árkokkal, csatornákkal a Rétet, aztán jött a hetvenes nagy árvíz, és azokban az árkokban lett annyi hal, hogy boldog-boldogtalan halászott. Mi is. Ám úgy elkapott bennünket a hév, hogy tavasszal se hagytuk abba. De akkor már hurkásztunk. Apámék, a nagybátyáim iparosemberek, kőművesek lévén egészen biztosan nem olvasták Herman Ottó szemléletes leírását a régi ecsedi-lápi halfogásokról, de, isten tudja, honnan, még emlékeztek rá, hogyan kergették egykor az ősök a halat.
Drótoztunk hát mi is bőszen. Akasztottunk szépen csukát, volt, mikor nyolc-tíz hal is vergődött a földutak kátyúiban - az ideiglenes haltartó bárkáinkban. Egyszer azonban nagyon megjártam. Épp egy három-három és fél kilós csuka tátogott a keréknyomban, s óvatlanul a szájába nyúltam. Azonnal összecsapta a fogát. És beállt nyomban a - krokodiloknál is gyakori - szájzár, az istennek se tudtuk szétfeszíteni az állkapcsát. A vér meg spriccelt, ömlött; végül valami rossz harapófogóval sikerült kiszabadítani a kezemet a csapdából. A hegek megvannak még ma is, figyelmeztetnek, csak óvatosan a csukával.
Most sem veszek kézbe egyet se közülük. De a botot azért elkunyerálom a cimborától. Az előbb még szúrós szemmel méregetett, de amikor látja, hogy nem lesz feljelentés, nevetve nyújtja felém. Én meg elindulok boldogan, gondtalanul a parton. Felőlem már eshet a BUX-index, drágulhat a dollár...! Örülök, mert tavasz van, süt a nap, és leshetem a csukát.