Kapásra várva

A horgászok szemében vannak "szeretem" és "nemszeretem" halak.  Hogy ki melyiket hová sorolja, erősen változó, de egy biztos: a sügért a legtöbben a "nemszeretem" fajták közé teszik. Különösen a gilisztával horgászók haragszanak rá, mert a várva várt kapitális pontyok vagy dévérek helyett nagyon gyakran cibálják a damilt féltenyérnyi sügerecskék.
Kimondottan sügérre csak elvétve horgászik az ember, amolyan járulék hal szegény. Pedig elsőrangú a tepsiben. A süllő húsával is felveszi a versenyt, már ha termetesebb példány akad a horogra. Többnyire azonban a féltenyérnyiek kapnak, azokat pedig igen körülményes kiszálkázni. Pontosabban mondva kibordázni, hiszen a sügért ropogtatva az alattomos ipszilon-szálkáktól, melyek elriasztanak sok embert a halevéstől, nem kell tartanunk.
A vizek kis farkasának is mondott ragadozó mindenütt előfordul, ahol a többi halfaj megél. De legjobban a csendes, növényzettel félig benőtt, kis öblöket szereti, ahonnan kironthat áldozatára. Nem válogatós, felvesz szinte mindent, ami apró és mozog. Gilisztával, apróhallal vagy halszelettel csalhatjuk a legkönnyebben horogra őket. Ha nincs nálunk ilyen, a paprikás kenyér is megteszi. Úgy, mint gyermekkorunkban, amikor hajlított gombostű volt a horog meg vékony kőrispálca a nyél.
Én pergetve szeretek a legjobban harcba szállni velük. Messze ez a legélvezetesebb módszer, csak az a baj vele, hogy csónak is kell hozzá. Partról ugyanis szinte lehetetlen a hínár, a vízitök vagy a békaszőlő indái között lapuló halhoz férkőzni. Csónakból is jobb, ha ősszel próbálkozunk - akkor, ha belenyúlunk, felejthetetlen élményekben lehet részünk.
Nekünk párszor sikerült. Legutóbb, vagy három éve, Polgár alatt, a Nyugati-főcsatorna tározójában. Késő ősz volt, ragyogó napsütés. De kegyetlen, északi szél fújt, képtelenség volt pontosan dobni. Csukáztunk, de bármilyen hideg volt már, a csukák nem jöttek még ki a nyílt vízre. A nádtövek, sáscsomók árnyékában lapultak. Ha odadobtuk a villantót, el-elkapták, ha nem, egy métert se mentek utána. A szél viszont állandóan elnyomta a voblereket, mást se csináltunk szinte, csak a sásba akadt hármas horgokat ráncigáltuk.
Mérgünkben aztán beálltunk egy szélvédett öbölbe. És apró körforgót tettünk a zsinórra. Nem akartuk elhinni - minden második dobásra sügért fogtunk. És nem ám tenyérnyi apróságokat! Hanem húsz-harminc dekás "kolosszusokat". Később tviszterrel próbálkoztunk. Arra is jött, de csak a narancssárgára. Megpróbáltuk a drága, máskor igen fogós voblereket is, a "polgári" sügerek azonban rá se hederítettek.
Amúgy amilyen mohók, ugyanolyan eszesek is, nem könnyű becsapni őket. Még gilisztával a legkönnyebb, ám arra általában az apróbbak jönnek. A nagyobbak inkább szeretik az élő halat, de annak minél kisebbnek kell lennie. Legjobbak a körömnyi öklék vagy a gyufaszálnyi küszök. Három-négy méteres bot, húszas-huszonkettes zsinór, pár grammos keszegező úszó és vékony, hosszú szárú horog - ez a klasszikus sügérező készség. Csendes, hínáros vizeken általában beválik. Pláne, ha a sügér rablását is látjuk. Többnyire bandában portyázik, sokszor szabályosan forr rablásától a víz. Ezt főleg ősszel láthatjuk, amikor a csapatokba verődött apró halakra vadásznak a sügérek.
Mi meg rájuk. Már ha nem jön a csuka vagy a süllő.