Bánat miatt bánatosak

Hatlábú borjú volt eddig a legnagyobb világszenzáció. Ma Bánat, aki egy hajdúszoboszlói cég hosszúháti tehenészetében pottyant a világra májusban. Mindenki nagy döbbenetére, mert mellkasa helyett nyaki lebernyegében dobog a szíve. Jól láthatóan, sőt tapinthatóan is, aki óvatosan megsimította a nyakát, majdhogynem kézbe vehette a szívét. Nem véletlenül kapta a Bánat nevet, hiszen nincs rá válasz, meddig örülhet az életnek ilyen elképesztő rendellenességgel. Talán kromoszómamutáció vagy szegycsontjának rossz összenövése miatt került szíve a testüregen kívülre. Nem tudni, csak az volt biztos: ilyesmire eddig nem akadt példa. Bánatot rögtön elkülönítették a többi holstein-fríz borjútól, nehogy valamelyik megnyomja a nyakát. S bár féltőn nevelgették, az is biztos volt, hogy a tehenészeti telepen, ahol a bikaborjakat eladják, nem maradhat. A vételtől azonban többen is visszaléptek, amikor megtudták, mi a helyzet. Viszont egy nógrádi faluból Lukács József, felesége kérésére, éppen ezért vette meg potom negyvenezer forintért.
Lukácséknak családi gazdaságuk és panziójuk is van Diósjenőn. Utóbbi táblája állatsimogatást is ígér a vendégeknek. A házaspár portáján szekér alá húzódott ludak hűsölnek, peckes páva rikácsol, kövér galambok csipegetik a nyitott magtárban púposodó búzahalmot. A szárnyasok mellett mindenféle állatuk van: szamarak, lovak, kecskék, birkák, egy elkerített részen szarvasok, száznál több tehén és borjú. Lukács Józsefné szerint, ha a páva mellett szamaraik is rázendítenek, bábeli a hangzavar az udvaron. S ez így van jól, mert ők szeretik az állatokat. Járnak is ide gyerekek csapatostul bámészkodni, a jószágot simogatni. A férje felügyeli őket.
– Bánatot is simogathatják? – kérdem a tágas, fedett, tiszta alommal borított, lelakatolt ajtajú karámban nyargalászó borjú láttán.
– Őt csak kintről nézhetik, mert nagyon féltjük. Főleg én! – sóhajt fel az asszony. – Amikor meghozta a férjem, nagyon riadt volt szegény. Egy napba, több etetésbe tellett, míg hozzánk szokott. Aztán fordult a kocka. Ő szelíd lett és vidám, én meg tiszta ideg pótmama. Még éjszaka is vele álmodok. Szorongok, nehogy valami baja essék. Igaz, kicsikém? Igaz, Bánat? Micsoda tragikus név! Sajnos már nem hívhatjuk másként, erre hallgat. Cumiztattam én szarvasokat, őzeket is, de egy se nőtt úgy a szívemhez, mint ez a kisborjú. Folyton a sarkamban lenne, ha hagynám bóklászni. De az udvaron csak a tyúkokkal játszhat. Beszereztem egy harmadik gyereket a felnőtt fiam és lányom mellé. De ő velünk marad, amíg él. Örök gyerek marad, nem hagyhatjuk magára.
– Sokat nőtt, mióta itt van. De szerintem nem eleget – teszi Bánat elé a tejes-tápos vödröt a férje. – Mert pépesen kívül mást nem eszik. Mint a csecsemők. Se szemes, se szálas takarmányt, még füvet se bír elrágni. Kóstolgatja, vágyik rá, de, gondolom a nyakába tévedt szíve miatt, nem tudja lenyelni. Tejes darán marad élete végéig. Hogy meddig? Fogalmam nincs. Nemrég felhívtak minket telefonon a gödöllői egyetemről, hogy él-e még? Kicsit rosszul esett, mert persze, hogy él, Nagyon is eleven. Remélem, sokáig, mert úgy összeszoktak az asszonnyal, hogy belebetegedne a bánatba, ha Bánattal történne valami.