Élő kert

Szülővárosomból, Túrkevéről érkezett a Nemes házaspár kérése: utánanéznék-e a törökmogyorónak, amit annak idején a Kertészeti Kutatóintézet telepén, majd lakóháza udvarán kollégám, Csatáry Szüts Kálmán ültetett. Azóta hatalmas fává nőtt, javasolni is fogom a mostani kutatóknak, hogy egy táblácskával emlékfává avassák jeles borsó- és babnemesítőnk emlékére.
A törökmogyoró nálunk nem őshonos, de bármilyen nedves talajon és napsütötte helyen jól érzi magát. Kezdetben karcsú kúpkoronát nevel, idős korára elterebélyesedik. „Csipkés-szoknyás” termése apróbb, mint az erdei mogyoróé, de fogyasztható, sőt olajtartalma magasabb. Kis-Ázsiában gyűjtik, „levontai mogyoró” néven forgalmazzák. Nálunk nem a terméséért ültetik, hanem dísznövényként parkokban, utak mellé. Szabad forgalmú fajtaként elsősorban magoncalanyként használják. Díszfaként Silvanus nevű hibridje kapható a faiskolákban. Februárban és márciusban porzós barkái jelzik a tavasz közeledtét. A nővirágok szórtan állnak. Ez a legkorábbi méhlegelő. A bútorasztalosok kiváló „rózsafáját” a törökmogyoró fája szolgáltatja. A magyar királyi jogar nyele mogyorófából készült. Amikor még a cserkészbot kötelező felszerelésként járt, sátorkarónak, hordágynak, őrségen pedig fegyverül szolgálva, az is mogyorófából készült. Erre a botra szegeztük fel azokat a fémlapokat, amelyek megőrizték a táj, a helység emlékét. (Ma is megvan még hajdani, mogyorófából készült cserkészbotom.) Az elszenesített fát a festők is használják. Valamikor a puskaporgyártáshoz a mogyorófa szene szolgált alapul. A mogyoró kérge, levele és virágja is gyógyerejű. Barkáiból légcsőhurutra főznek teát, levele pedig sebgyógyításon kívül hasmenés ellen is javasolt.