Dűlőre jutott a szerelő

A kirándulók ilyenkor már húzták elő az ülések alól a fonott üvegeket, számolták a pénzt a bukszában, mennyit költhetnek folyékony szuvenírre. Moszkvában az 1980-as olimpia alatt sört aranyért sem lehetett kapni, ám nem volt olyan zöldséges bolt, ahol ne sorakozott volna cukorral felturbózott aszú a polcokon. Aztán jött a piacgazdaság, és kezdetét vette a vörösborok sikertörténete. Villány, Szekszárd, a Balaton-felvidék, Somló, Eger, a Mátraalja és jó néhány borvidék kezdett a mennyiség helyett a minőséggel híveket szerezni. De mi lett közben Tokaj-Hegyalján? Miként boldogulnak a családi vállalkozások itt, az északi végeken? 
A Tállyán élő Hollókői Mihály ötödik generációs borász, a család 150 esztendeje foglalkozik szőlőműveléssel. Jelenleg kilenc és fél hektáron sorjáznak a tőkéi. A hagyomány állandó, a dűlők azonban változtak: a nagyszülők szőlőbirtokát most árulják, mert sikerült jobb termőhelyet találni. Itt, a domboldalakban akár néhány száz méter is sokat számíthat minőségben: más a talaj, másként esik a napfény, ezért váltotta hát a család másfél évszázadon át jobb és még jobb területekre az ősök szőlejét.
Azt kérdeztem a gazdától, nem jelent e számukra legyőzhetetlen konkurenciát a még állami tulajdonban lévő kereskedőház? Ő azonban csak legyintett:
– Ők nagy mennyiségben gondolkodnak, számukra csak a multik jelentik a versenytársat. Egy családi vállalkozás azzal érhet el sikert, ha magához köti a vendéget. Jó borral, házias ízekkel, családias szállással. Mi ott tartunk, hogy a borozónkban, éttermünkben egyszerre 150 vendéget tudunk leültetni. A baj mostanság inkább az, hogy az embereknek kevesebb a pénzük, mint akár öt-hat évvel ezelőtt is volt.
Az ország nyugati felén szerencsésebbek az adottságok, mondják a hegyaljai gazdák. Oda hamarabb jutott el a külföldi befektető, ez is magyarázza a minőségi vörösborok felfutását. A „keleti féltekén” sokáig csakis magára volt utalva a termelő. Máig elkerülik az autópályák a térséget, a szlovák határ pedig valamikor a végállomást jelentette a turizmusban. Keményen meg kellett harcolni a szakmáért is. Hollókői Mihály például – apja vallásos elkötelezettsége miatt – a sátoraljaújhelyi szőlészeti-borászati technikumba nem nyert felvételt, így villanyszerelő lett. Az ásványbányánál fél év híján húsz évet húzott le szerelőként, de a borászatot egy pillanatra nem hagyta abba. Tizenhárom éven át oltvánnyal foglalkozott, ami pénzt keresett a két fronton, az ment a családi vállalkozásba, az utolsó fillérig. Ebből lett a tágas pince, a panzió, a korszerű technológia. És így lett a gazda 2004-ben a Hegyalja borásza, mára pedig kiegyensúlyozott, elégedett ember. Vajon mi az, ami legjobban megragadta ebben a foglalatosságban?
– Amikor ülök a traktoron, és kel fel a nap, a madarak hajnali koncertet rögtönöznek – hát talán ez!
A családi vállalkozásban a lányai révén ott a hatodik, sőt az aszút meg-megnyalogató unokák révén talán a hetedik generáció is. Borászat hetedíziglen.