Festékek és flaskák vonzásában

A tehenes fogatot ábrázoló olajfestmény a csupa ablak előszobában fő helyre került. Alkotója leemeli a falról, és finom mosollyal mutatja.
– Egyik a Szegfű, a másik a Mici. Suttyó koromban mennyit hajtottam őket! Velük esett meg a szerencsés balesetem. Jöttem a szekérrel lefelé a szőlőhegyről, s a biztonság kedvéért bekötöttem a kereket. Nyugodt jószágok voltak, ám egyszer csak megvadultak, és a rohanás közben leestem. Hirtelen felettem láttam a lábakat, s a szekér alját, a forgó kerekekkel. Lepergett előttem a gyerekéletem. Szerencsére megúsztam a balesetet, gyorsan felkeltem, nem akartam, hogy otthon megtudják. Fájlaltam az egyik oldalamat, hiszen átment rajtam a szekér, de jajszavam nem volt.
A régi emlék csendet parancsol, s szinte megelevenedik a fogat a vásznon. Ugyanígy élnek a parasztarcok is, amelyek a már történelemnek számító, hajdani téeszesítést átélő parasztemberek lelki viharait őrzik a vásznon. Az elfojtott fájdalomtól szúrós a tekintetük. A magányos paraszt mintha ezt mondaná: „csak a pipámat hagyták meg”. Nézem a falu vadregényes tájait, a parasztudvarokat baromfival, virágokkal, és úgy érzem, mintha viszszarepülnék a békés gyerekkorba.
Varga Dezső hétholdas, kisparaszti családba született, és nővérével együtt tehetsége volt a rajzoláshoz, a festéshez. Igazából egyikük sem törődött vele, hiszen az élet megkövetelte a kemény munkát már gyerekkorukban is. S aki megtanult dolgozni, felnőttkorában sem látta kárát. Varga Dezső soha nem hagyta el magát. Mind a három lányát taníttatta, s mind a hárman révbe jutottak. Valamikor postamesterként dolgozott, aztán a hivatalból átlépett a paraszti életbe. Nyulakat nevelt, méhészkedett, majd szőlészkedni kezdett a jó adottságú, helyi szőlőhegyen.
– A feljegyzések szerint 1898-ban a falu aranyérmes bort vitt a londoni borversenyre, és akkortájt Budán is részt vettek bemutatókon. Nekünk három helyen volt szőlőbirtokunk, és mivel kellett a pénz, a régit kivágtuk, újat telepítettünk. Amikor a rendszerváltozás után polgármester lettem, nem jutott elég idő a gazdálkodásra, és kezdtem lefaragni a szőlőből. De nem tudok tőle megválni, ezen a tavaszon pótoltam a hiányt. A régi rizlingszilváni, királyleányka, zöldveltelíni fajtákhoz most Chardonnay, Zengő, Teréz és Áron csatlakozik. Amikor jól ment a boreladás, pincét is építettünk. Egyike voltam azoknak, akik elindították Keszthelyen a borfesztivált, mert fontosnak tartom, hogy az itt termő borok híre minél meszszebbre eljusson. Ezért is hívtak meg a télen a Da Bibere Borlovagrendbe, aminek nagyon örülök.
Megidézem télvégi első képkiállításának megnyitóját a hévízi Tavirózsa Galériában. Zavartan hallgatta a dicsérő szavakat, az ismerősök, barátok csodálkozását. Czoma László, a keszthelyi Helikon Kastélymúzeum igazgatója bírta rá a bemutatóra, s úgy hírlik, hogy a Festetics-kastélyban is állít ki a képekből. Mindig szeretett festegetni, a körülölelő világ fényei, színei érdekelték. Mindössze annyit tanult a művészetről, amennyit a szomszéd falu bencés plébánosától el tudott lesni. Tőle kapott először olajfestéket és szűkre szabott instrukciót: „Fiacskám, festeni egyszerű, oda kerüljön a szín, ahová kell.”
Műterme a hátsó konyhában van. Mindenütt képek, festékek, a polcokon pedig sok-sok flaska bor, amelyeket ajándékként kapott barátaitól. Ez a miliő Varga Dezső életének akár szimbóluma is lehet, hiszen itt együtt van mindaz, ami gyerekkorától kíséri.