Hű báránya a nyájnak

De merre is van Kisrozvágy? A Bodrogközben, ahol kis túlzással  honfoglaló őseink emlékeibe botlik lépten-nyomon az ember. Itt nőtt fel Petraskó Tamás is, élve a falusi gyermekek romantikus életét. Fára mászott és madarakat riogatott – de mind közül legjobban szeretett ekekapázni. Illetve az ekekapázó lovak hátára felkéredzkedni. A gazdák meg is engedték – hogy aztán jót kacagjanak a vakaródzó legénykéken. A lótajték ugyanis kegyetlen szer, elevenre eszi a comb pucér belsejét.
Egyvalamire azért jó volt a lótajték. Egy életre közel került a lovakhoz, még akkor is, ha ő ezt nem is tudta. És azt se természetesen, hogy négy évtized múlva szülőfaluja mellett a régészeti park részeként egy szabályos kis középkori település – Berzseny – életét is irányítja majd. Benne lovakkal, birkákkal, kutyákkal, szürke marhákkal, és mindenféle fűszer- meg gyógynövényekkel.
– De mi szükség volt Berzseny megépítésére? – kérdezzük a Kisrozvágytól ötszáz méterre lévő legfiatalabb magyar, alig nyolcéves falu létrehozóját.
– Az a felismerés vitt el idáig, hogy nem jó felé megy a világ – állunk meg a domboldalakon bóklászó lovaknál. – Ez a táj még megőrzött valamit a régi időkből, ezért is vettem meg kilenc éve, mikor hazakerültem az Alföldről. Amúgy nem kellett senkinek, mert jó része sívó homok meg mocsár. De nekem pont ez tetszett meg benne. Hogy nem búzaföld, s nem ismeri a vegyszereket. Sajnos az ember végletesen kihasználja a természetet, és azt hiszi, ezt megteheti, míg világ a világ.
– És mit lehet ez ellen Kisrozvágyon tenni?
– Én már nem akarok tanácsokat osztogatni senkinek. Van mindennel együtt körülbelül ötven hektár földem, s ezeken megpróbálkozom a természetközeli gazdálkodással. Mintegy felkészülve azokra az időkre, amikorra elfogy az olaj, a gáz, s nem lesznek vegyszerek. Ebben a faluban ma van vagy húsz traktor, de csúnyább a határ, mint amikor csupán húsz pár lóval művelték a földeket. Nem tudom, mi lesz a benzin meg a gázolaj után, de azt tudom, hogy új utakat kell keresnie az embernek, hogy ötven év múlva is meglegyen a kenyere. 
A nyíregyházi tanárképző után előbb Békésben tanított, majd a tiszaföldvári gimnáziumba került. A terepgyakorlatokon járták a házakat, úgynevezett mélyinterjúkat készítettek. Így nevelték a gyermekeket az életre, későbbi munkájuk várható kihívásaira.
– Óriási szerencsém volt ezzel – mondja, s átlép egy kis éren, hogy megigazítsa a vízparti pákásztanyájuk nádfalát. – Olyan háromgenerációs családokkal találkozhattunk, ahol az emlékezet száz-százötven évet is átfogott. Tulajdonképpen akkor kezdtem megismerkedni igazán a magyar történelemmel. Meg a természethez közel élő ember tiszta gondolataival.
Egy tanyasi öregasszonytól tanulta talán a legtöbbet, aki egyedül, özvegyen élt Földvár egyetlen épen megmaradt tanyáján. Jó messze laktak a várostól, de minden vasárnap ott voltak a katolikus misén. Ő öcsödi református volt ugyan, de az ura katolikus, abba a templomba jártak hát. Így ment ez vagy harminc évig, amikor a földvári katolikus pap megszólította. Látom, minden vasárnap itt van, miért nem keresztelkedik át katolikussá? Eszti néni akkor ránézett a papra, s azt felelte: tisztelendő úr, nagyon hűtlen báránykája lennék én az Úrnak, ha csak úgy váltogatnám a nyájat…
– Ezzel a történettel kezdem a választ arra a gyakori kérdésre, mi vitt rá, hogy megszervezzük azt a nagy, négyezer kilométeres „honfoglaló” utat. Vagy amikor hozzákezdtünk a régészeti park meg a honfoglalás kori falu megépítéséhez... Hitünk védelme, hagyományaink ápolása. Hát ez. 
– És hogyan fogadják mindezt a környezetében?
– A hagyományok ápolása, az ősök tisztelete nem igazán divatos cselekedet manapság – mosolyog elnézően. – Tavaly például a fővárosi önkormányzat megakadályozta, hogy Vereckéről jőve lovas csapatunk belovagoljon a Hősök terére. Hogy fejet hajtsunk az 1100 éve meghalt Árpád fejedelmünk előtt. Féltették lovaink patáitól a budapesti flasztert.